Egy felhősávon ülök, nézem a hajnalt, ahogy belepi a várost, a feketéből szürkeségből bíbor színeket fon. Már nem keresem régi Holdleány magam, az már átalakult, de még mindig megígéz az ájult éjszakai tücsökciripelés, a csillagvarázs, a holdjáték, a tejút és minden kellék ami az éj-csodát feledhetetlenné teszi. Már jobban kedvelem a hajnalt, a megúnhatatlant, bár már érezhetően hosszabbak az éjszakák, az első fénysáv ami végigkúszik az ég alján, nos, feledteti az előző éj terhes, nyomasztó, kísértő árnyait, átmos, felemel, habos-rózsaszín, szinte már cukorszirup édességűvé változtatja az eget, a cirruszokat is halvány rózsaszín-lila-szürke árnyalatba vonja, és nevetve nézi, ahogy megpróbálják egyenszürkévé visszaváltoztatni az egész frontfelhőzetet, nem sikerül, dühös-morcosan húznak át az égen. Még mindig a felhőmön ülök, nézem a tarlókat, a hegyeket, a városzélt, nézem, hogyan kap fel a szél egy-egy műanyag flakont, megpörgeti játékosan mielőtt a szennytől fulladozó patakba pöccintené, a főút menti poros vadalma fákat, amelyen még a legnagyobb télvíz idején is egy, azaz egy darab alma rostokolt, vidáman lengedezett a hideg szélben a levél nélküli ágon, vajon megtalálta-e valami kóbor állatka, és jóllakott-e belőle. Nehezen kászálódom le a felhőmről, de muszáj, készülődnöm kell, indul az újabb csata a hétköznapokkal, utolsó pillantással még befogom a Sárhegyet, végigsimítom, és visszabújok, talán a falaim mögé.