„Isten, add, hogy bujdosásom
így végződjék egy szép napon:
roskadjak én is le az útra,
tettől, tudástól gazdagon
maradjak ott nagy reményjelnek,
hogy bárki, aki haza vágyik
s átlép felettem gondtalan,
úgy mondja halkan, boldogan:
már csak tíz perc az út hazáig”.

W. A.: Otthon-fa

 

Wass Albert regényíróként, novellistaként, költőként, emigráns politikusként és nagyhatású közíróként is zsoltáros-szavú író. Zsoltáros idők Homérosza. Nem felejti s nem feledteti a XVI. századi Tinódi Sebestyén táncba szőtt ritmusainak magyar igazságát: „Ti magyarok! jobb ha mind eggyé lésztök, / Mint eddig egymást ne úgy szeressétök; / Úgy ad Isten jó szerencsét tinéktök, / És megszabadítja idegen néptől földetök.”

 

A Trianon utáni magyarságnak éppúgy, mint a Rákóczi Szabadságharc bukása után Erdélynek alapélménye marad a nemzeti szétszakítottság s az Únió vágya. Generációk a politika sodrában hol mámorosan, hol pedig, mint a XX. században, lelki vágyak és történelmi intézmények „romjai között” vetettek számot ezzel a fájó realitással. Wass Albert „keresztjét” a II. Bécsi döntés rövid és felemás nemzeti visszacsatoltsága után, a háború erdélyi szörnyűségei után az emigráció hontalansága, a bujdosónak kijáró félig szegett kenyér jellemzi. A tizenhét éves kamaszköltőként induló Wass Albert rövidebb-hosszabb, sőt az időben egyre hatásosabb epikai korszakai mellett, halála pillanatáig nem hagy fel a lírai húrok pengetésével. Életében négy verseskötetet jelentet meg, de versei más újságokból és a Wass-család hagyatékából is rendre-rendre előkerülnek.

 

Költői, majd írói útját tanáraként Áprily Lajos, szerkesztőként és atyai barátként Reményik Sándor és Kuncz Aladár, fiatalkori társként Dsida Jenő egyengeti és bátorítja. Velük közös transzszilván eszmeiségű gondolkodását korán felismerhetjük verseiben. Csak sajnálattal jelzem irodalomkutatásunk emlékezet-kihagyását, hogy Wass Albert legkorábbi Erdély-hitvallású dokumentumait éppen jelen kötetünk mutatja fel elsőként, Bakó Endre és Beyer István sajtótörténeti kutatásai alapján, a főleg Debrecenben megjelentetett versekben (Erdély, Gyertyaláng, Kolozsvár: 1930, Látogatás)

 

S mily furcsa is: Halottak éjszakáján

 

a hősök lelke hogyha hazaszállna:

 

hány lenne, aki nem találna többé

 

széles e földön egy piciny hazára!

 

Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán,

 

fekete fenyők zúgnak szilajon…

 

Hazájukat ha számon kérik egyszer,

 

mit fogsz felelni, győztes Trianon?

 

Az 1928-ban és 1929-ben – 20 és 21 évesen – kötetet publikáló Wass Albert éppen a mostani kötetben előkerült versekből állíthatta volna össze harmadik kötetét, de magyarországi majd nyugat-európai tanulmányai mellett erre nem került sor. Meg kellett tennünk ezt utólag – irodalomtörténetünkben szokatlanul, de nem egyedül állóan, hiszen tudjuk, hogy Ady Endre Utolsó hajók című posztumusz kötete is utólagos összeállítás eredménye. Munkánk eredménye az Ünnepvárás című rész ciklusokba illesztett gyűjteménye. (Kötetünk e részében következetesen tudtuk jelezni a versek lelőhelyeit.).

 

A kor és az erdélyi sors szelleme mintha elsődlegesen nem a lírikusi kibontakozást tartogatta volna  Wass Albert számára. A poétára komoly munka várt. Helytállás a debreceni mezőgazdasági főiskolán majd a Sorbonne-on, a bukaresti katonáskodás porondján, majd otthon a családalapítás, az öt gyerek felnevelésének semmihez sem hasonlítható szépségei és gondjai várták és a párszáz hold durva mezőségi föld gazdálkodásának mindennapjai. A versek közlése el-elmarad, Kisbán (Bánffy) Miklós buzdítására regényírásba fog: prózasorok, novellaszövétnekek gyulladnak fel egyre gyakrabban az életmű oltárán.

 

A harmincas évek több emlékezetes novella és két nagyszerű regény sikerét hozza. A zsoltáros-hitű költő a nemes-veretű magyar epika lírával erősen színezett változatát teremti meg. Hosszú-hosszú homéroszi alkotó-periódus veszi kezdetét a mezőségi családfő életében. Első regénye sikerét jelzi, hogy1939-ben megkapta a Baumgarten-díjat.

 

1940-re már a trianoni generáció talpra állásának regénye fogalmazódik meg a Csaba című remekműben: szociális valóságábrázolás, történelmi igazságtétel-keresés és ősi nyelv, zene, ritmus egysége meghódítja a magyarországi olvasók szívét is. A rég hallott igazság-hű szavak zenéjét, poézisét nem felejtheti el az olvasó, ha versbe tördelnénk, így festenének a felejthetetlen sorok:

 

„Magyarok mennek, téli éjszakában, öreg erdélyi földön.

 

Lopva, bújva, falvakat kerülve, gerincről-gerincre.

 

Ó, sokszor mentek már így, nehéz nagy időkben,

 

erdélyi magyarok, igen-igen sokszor.

 

Karmos szél éri őket, vad, hideg hegyi szél.

 

Zúzmara lepi a bajuszukat, szemöldöküket.

 

Nehéz a járás, töretlen hóban gerincről-gerincre.

 

De mennek.”

 

A hihetetlenül gazdag, közel huszonnyolc regényt és közel háromnegyed-száz novellát magába ölelő epikai életmű a kárpáti havasok mesés mítoszvilágát, a közép-európai sorskérdések filozófiai összegzését, antikommunista szatírát, a mezőségi magyarság ezer évének epikai feldolgozását, a kommunizmus és a fasizmus közös gyökérvilágát, az emigrációba kényszerültek Nyugat-európai kitaszítottságát, a Kelet-európai lágerélményeket és sok más – még a kutatók feldolgozására váró – történelmi jelentőségű témát hoztak felszínre. Ugyanakkor a II. világháború utáni epikai áradást ismét versek indítják el vagy kísérik, kimondva az emigrációs sors gondját-baját. (Az 1969-ben, Amerikában megjelentetett verseskötetében maga a szerző jelzi dátumokkal a Dalol a honvágy és A láthatatlan lobogó című ciklusok verseit. talán éppen versei megjelentetésének közel két évtizedes megkésettsége miatt is ismerhették kevesen Wass Albert nagy formátumú költészetét, kortársak és kritikusok egyaránt.) Pedig azok a versek tanúsíthatták volna és tanúsítják ma is, hogy Petőfi Vén zászlótartója kezéből volt helytálló magyar,  aki átvegye a Láthatatlan lobogót:

 

„Megmarkolom és nem hagyom,

 

ha le is szakad a két karom,

 

ha két lábam térdig kopik:

 

de feljutok a csúcsokig!

 

S utolsó jussomat, a Szót,

 

ezt a szent, tépett lobogót

 

kitűzöm fent az ormokon

 

s a csillagoknak meglobogtatom!”

 

A zsoltárt termő idők és írónk homéroszi hangvétele megtalálta műveinek egyetlen és fájdalmas tárgyát, valódi hősét: a II. Világháború magyarságát, a kiválasztott nép helyett a veszélyeztetett népet, a létében szétszaggatottat, a nemzetlététől majdnem megfosztottat:

 

„Egyik napon Tamás vagyunk,

 

másik napon Júdás vagyunk,

 

kakasszónál Péter vagyunk.

 

Átokverte, szerencsétlen

 

nagypéntekes nemzet vagyunk.”

 

                 (Nagypénteki sirató).

 

A világháború utáni szétszórattatás élménye nemegyszer a magyarság-érzésen túli, mondhatni világirodalmi és egyetemes űzöttséget kifejező verssorokra ihleti. Az orosz Paszternákra emlékeztetnek érzékletes képsorai nem egy versében:

 

„Ujjonganak a kerti fák!

 

Kutyám boldogan felcsahol!

 

A ház előtt vár a család

 

s egy gyermek kacag valahol…!

 

(Igaz lenne, hogy a fákból

 

már egy sem áll? A ház halott?…

 

S azt a kis sírt, ott fent, már régen

 

betaposták az állatok…?)

 

Éles fütty. Váltók zakatolnak.

 

Ronggyá szakad a látomás.

 

München. Romok. Vak pályaudvar.

 

Megérkeztünk. Végállomás.”

 

                                        (Utazás).

 

Tézis – antitézis – szintézis a fájdalom lírai hatványára emelve.

Ahogy Isten a nyelveken való szólás tálentumát adta prófétáinak, úgy a költő Wass Albert is többnyelvűen szól a világháború utáni Bábel zűrzavarában, majd amerikai emigrációjában. A Wass-család ládákban őrzött hagyatékából nemcsak példátlanul nagyszámú magyarul írott vers, de németül, majd angolul írottak is előkerültek. Utóbbiakat kiváló, két nyelven alkotó műfordítók munkája nyomán ismertetjük meg olvasóinkkal (Billinger Edit, Antal János és Gyöngyös Imre nagy beleérzéssel és igényes formahűséggel segítette munkánkat.) Teljes versek közlésére most nincs mód, de a Und langsam, langsam…(És lassan, lassan...) című verset két nyelven mutatom be, szimbolikusan is jelezve a háború utáni emberi talpra állás igényét és hitét:

 

„Die Stadt liegt novh in Ohnmacht und in Trümmern.

 

Die Menschen fristen ihr Leben wie die Ratten.

 

Doch Gott ist da: verborgn im rauchen Schatten

 

bauen schon dir Trauben ihren Nester.”

 

„A város ájultan hever, romokban.

 

Az ember itt még patkánysorsot él.

 

De Isten itt van mindenütt: fehér

 

galambok fészkük építik nyugodtan. ”

 

A strófa zárt és tökéletesen ölelkező rímképlete Rilke igényességére, lemeztelenítő képlátására éppúgy hangolódik, mint Áprily vagy Pilinszky hasonló időben írt fájdalmas soraira.

Az újonnan előkerült költői hagyaték jelentősége miatt kellett ismét a tematikus összeállítás szokatlan eszközéhez nyúlnunk. A kötetben és sokszor emigrációs lapokban sem megjelentetett költeményeket ismét ciklikus tematikájú rendbe soroltuk. Így kerekedett egésszé az A hontalanság útján címmel ellátott „életmű-záró verseskötet” a könyvön belül. Megrendítő, jeremiási hang uralkodik az Új székely sirató címen összeállított első ciklusban.

 

„De hány Kovács Kis István él ma

 

Aradtól nyugatra s keletre.

 

Nézik a változott világot

 

s nem lelik meg az utat benne.

 

Mert úttalan lett a világ,

 

korom lepte be és hamu,

 

s a gyűlölet szennye alatt

 

riadtan mered fel az égre

 

sok-sok néma vértanú.”

 

           (Kovács Kis István balladája)

 

Elmondhatjuk, hogy a Búcsú Európátol című ciklus, majd a Tölgyfa az idegen földön című, feltehetően Amerikában megírt versek teljes költői életművé kerekítik Wass Albert versvilágát. A könyvünk megjelentetéséig csak töredékesen, valójában szervetlenül megismerhető, néhányak által – eléggé fel nem róhatóan –  egy verses költőnek  tartott lírikusról végre teljes porté rajzolódhat ki az őt szerető olvasók számára.  

Ki is ez az ember, a mi epikus Homéroszként is zsoltáríró költőnk és költőként is a világégést láttató epikusunk, aki nem szűnik meg haláláig az ő és nemzete, szűkebben véve erdélyi népe igazságait, látomásait fülünkbe súgni vagy olykor üvölteni. 1947-es, a Léleklátó című versében egyik barátjáról írja a következő lelki portrét, amely önmagára is igaz:

 

„Arcán mindent tudók mosolyával

 

bölcs-szelíden néz szembe a világgal.

 

Keresztül lát álarcon, jelmezen.

 

Előtte minden ember meztelen.

 

Minden titok mélyébe belelát

 

és mosolyogva mindent megbocsát.

 

Mert minden mögött, ami emberi,

 

a rejtett összefüggést keresi.

 

A titokzatos aranyfonalat,

 

mely valahol a mélységben halad,

 

s túl emberen és sorsokon felül

 

egy fenséges titokban elmerül.”

 

Egy 1947-es, csak újságban megjelent versében még mindig – akár Picassora utalva is – a háborúk poklait megélt emberiség feltámadásáért dalol, fájdalmas hitelességgel. Istenben bízó szavakkal:

 

„Emberek vagyunk még, emberek!

 

Nem zúzott gépei egy bomlott-agyú kornak!

 

Nem tépett lomb, kit vak szelek sodornak!

 

Emberek vagyunk még, Isten népe!”.

 

                                         (Az első galamb)

 

Érezzük-e a költőt indulásakor meghatározó erkölcsi tónust, hangszínt, Áprily Lajos humánumának hangját?

 

A magyar rím és strófaképzés kiváló mestereként ismerjük meg az Európától négy gyerekkel búcsút vevő költőt, Janus Pannonius híres Búcsú Váradtól című költeményéhez hasonlíthatóak az alábbi, hatalmas formakultúrával megírt stanzák:

 

Apátoknak majd megbocsássátok,

 

ha bús szemében megrezdül egy könnycsepp,

 

mikor kihull száján a búcsúszó,

 

s a régi partok lassan tovatűnnek –

 

fiaim, holnap indul a hajó.

 

Jaj, annyit kellene még mondani,

 

de fáj a nyelv és néma már a száj,

 

az ájult szív verése elhaló,

 

s a fáradt vágyak csapzott szárnya fáj –

 

fiaim, holnap indul a hajó.

 

Álmodjatok csak, majd virrasztok én.

 

Kárpátok orma, álmodó Maros-völgy

 

és drága Erdély, árva szép hazám!

 

Emlékezésem visszanéz, hanyatló

 

napom ráveti búcsúsugarát –

 

s holnap reggel indul a hajó.

 

                                (Búcsú Európától)

 

Ez a költemény, mint annyi más verse is, a magyar nemzet XX. századának hány sebét és hány család sorsát, végzetét énekli ki.

 

Nem volna teljes, ha nem szólnánk arról az immár költőfejedelmi tettről, amelyet az Üzenet haza című nagyzsoltár jelentett a magyarságnak, nemcsak az emigrációban, de itthon, a katonailag és társadalmilag megszállt Magyarországon s az elszakított nemzetrészek körében is. E költemény hatásának csodája nem szűnik meg napjainkban sem. Mondhatjuk, hazatért költemény ez az Üzenet...  Nemzedékeket versélményben egyesítő himnusz. Hazai szívekre s értőkre talált végre itt a Kárpát-medencében. Nem vagyunk bizonyosak, hogy a csillagok állása megváltozott volna, de Wass Albert hitét vele közösen vallhatjuk ma is:

 

„És üzenem mindenkinek,

 

testvérnek, rokonnak, idegennek,

 

gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,

 

annak, akit a fájás űz és annak,

 

kinek kezéhez vércseppek tapadnak:

 

vigyázzatok és imádkozzatok!”

Kötetünk címadásával Wass Albert költői életművének már végre közel áttekinthető teljességére utalunk, természetesen magunk is várva a minden utáni minden versek további felfedezéseit. A korábban általunk, a Kráter Műhely Egyesület által kiadott Összegyűjtött versek és a marosvásárhelyi Mentor kiadó által megjelentetett Nagypénteki sirató című kötetek versválasztékánál hangsúlyozottan bővebb, rendezettebb és áttekinthetőbb költészet-kozmoszt kívántunk olvasóinknak átnyújtani.

 

Az író életében megjelentetett kötetek versei esetén csak ott és akkor jeleztük keletkezésük helyét és idejét, ahol azt a szerző is megtette. Egy kivétel esetében (Erdélyi vallomás), ahol a versnek egy a kötet megjelentetése utáni változatáról tudtunk.

 

A kéziratos hagyaték versei közül többnek a szerkesztő adott címet, jelezve ezzel azon költemények teljességét, befejezettségét. Ilyen esetekben a cím alatt zárójelben feltűntettük a versek első sorát. A rendelkezésre álló változatokból minden esetben vagy a szerző által legutóbbi változatot, vagy az esztétikailag legteljesebbnek tűnőt válogattuk be. Előfordult az is, hogy változatlanul a vers első sorát tettük címhelyzetbe, zárójelek közé helyezve.

 

Előfordult egy-egy kivételes költemény esetében (Isten sír a Bábeltornya mellett), hogy a kézirat szöveghiányos részeit megpróbáltuk a szerző más művének részletei alapján kiegészíteni. Az ilyen jellegű betoldást szerkesztői jegyzettel láttuk el.

 

Az idegen nyelvű versek esetében a fordítatlan eredeti vers címét vagy saját fordításuk első sorát adták a magyar változatban címnek a fordítók.

Vissza a bloghoz