A Göncölszekér már leborította égi terhét, a Hold fáradtan felhőtakarót húzott magára, a csillagok sápadt-arany fényt csorgattak a földre, az Esthajnal csillag ragyogott csak kitartón az egyre halványuló sötétségben, köszöntötte a Hajnalt, aki hosszú, földig érő aranyhaját laza fürtökbe csavarta, hosszan válogatott leendő, felvevésre váró ruhái közt, váltogatva cserélgette a halványlila felhőfodrosat, a narancs-bíbor káprázatost, az azúrkék-szürke felhőpamacsokkal telit, az ezüstszikrákkal borítottat, lassan, észtveszejtő lassan öltözött, elzavarta a felhőket, hogy semmi sem zavarja szívdobbantón szép kiteljesedését, csókot dobott a Holdnak, a csillagoknak, szemfájdító arany-ragyogással köszöntötte az új reggelt, lehajolt, belesett az ablakokon, álomnyálat törölt, szerelmeseket csitított, hajléktalanok haját simította végig könnyű aranysugaras ujjaival, reményt ébresztett, rossz álmot kergetett, fáradt utasokat hunyorgásra késztetett, csodát varázsolt, minden napi, káprázatos, szívfájdító, szívderítő, megújuló-megújító hajnali varázst...csodaváró napokat, csodákkal teli hajnalokat...