Sic transit, Gloria mundi

                                (latin)

 AZ ORVOSI RENDELŐ ÉS KÖRNYÉKE (6) szomorkásan forgalmas vidék. Csoszogások, totyogások, bicegések, tolókocsik és gyermekkocsik surrogása, egy sarkon hirtelen elillanó szerelem. Figyeljetek csak!

 A Kukorelly-kastély: ez a bölcsődére és közfogdára emlékeztető épület jelenleg a szociális otthon szívet derítő komplexuma. Ide jártam valaha ebédért, két óriási ételhordóval. Egy Almácskova Marika-barika és egy csodás Piroska Cinoberszkij című kettős szerelem fájó tanulságaival. Hiába, nem lehet egy fenékkel két feneket megülni (haha, a nagy népi megint kibújt).

 Eredménytelen tanulmányi kísérleteim befejezettnek tekintettem. Búmat felejtendő, kiugrottam a Rendből, öt perccel felszentelésem előtt. Ma ezt gimnáziumi érettséginek becézik.

Mivel a reményt vesztett öngyilkosjelölt szíve-joga megválasztania a megsemmisülés módját, úgy döntöttem, elszegődöm egy Bem utcai, Iskolai Szemléltetőeszközöket és Inkvizíciós Kellékeket Termelő Üzembe mindenes segédmunkásnak. Így lettem a segédmunkásosztály tagja.

 Délelőtt papírvágás (ó, Hrabal, ha akkor ismertelek volna!), délben ebédhordás, délután az alagsorban csomagolás, postázás, kocsimosás. Az utóbbi: Stern úr (Isten forgassa!) jóvoltából. Tekintve, Őkelme a főnököm, vita helyett inkább a duzzogást választottam és a vödröt a kefével.

 A pincében az emeleti hölgyek szerint EXPEDIÁLTUNK, Varga Vince bácsi szerint viszont: Az annyuknak a…!

 Csomagolunk, oszt kész! Ők lehet, hogy eszpedálnak, azt is otthó, iccaka, ha mekkaptyák a faszt!

 Me’ mikó nem: másnap münket baszogatnak! (Hogy milyen tájszólást használt a jó öreg, máig ki nem derítettem. Szaftosat, az tuti.)

 Az én annyukom a Habán esp’res úrná’ főzött, oszt ha valamijé’ orrótam a kurva csuhásra, hát este nem vót kurelás. Hú, hogy mi lehetett másnap a plébánián! Hahaha!

 Vince bácsi nyugdíjas ácsmester volt és szőlősgazda.

 Közvetlen a szomszéd házban lakott, és minden ilyen bölcsesség után tábeszes altestével fölbillegett a pincéből (átnézek – mihozzánk), nehogy azt higgyem, hogy csak ide Becsbe (átment mihozzánk és lehúzott egy korsó bort). Feltűnően sok bölcsesség volt a tarisznyájában.

 Nem is győzte mondogatni: Ha, fijam, kétszer mérgyél, oszt eccer vágja!

 (menés, mihozzánk, korsó, vissza)

 Vagy aszongya, hogy: A csomó egy lögyön, né egy csomó!

 (menés, mihozzánk, korsó, vissza)

 Nyolcvannégy évig bölcselkedett, azután egyszer (ment, Őhozzá, de már nem volt jövés).

 Ő bökdösött egyszer: Té fatökű vagy, vagy micsuda? Ném látod, az a szépasszon föntrő, meregeti felid a huncut szömit. Most válik, egy kisgyerök van. Öregöbb, öregöbb. Nincs a még harminc se. Na… Tanítóné vót, de hatna kitelhetett neki, ha eegyütt ide lektónak, vagy minek. Irodista, na!

 (Nem tudta szegény filozófusom, hogy őszépsége tanított engem egy évig, mint tanárjelölt, és talán azért meregeti, mert nem hisz a szemének. A legjobb magyarosa voltam. Mit kereshetek én itt!)

  Na, meg az emeletiek és pincések között komoly társadalmi rangkülönbség volt. Még takarítónőt is külön kaptunk.

  Személyemben. Szép tatáros (kun?) arcából valóban izgalmas mandulák villantak. 

 És mit ad Isten, munkaerőhivatal képében!

 Összeboronál egy kiugrott diákot és egy tanítástól irtózó tanárt egy közepesen fölösleges cégnél.

 Úgy is lett. Már a borona.

 Egy ebédhordó hivatásomat gyakorló, szép kora délben, lábszáramat verdeső kannákkal kézenfogva andalogtam, mikor finom fapapucskopogás ébresztett.

 Túl voltunk a sarkon. Rejtve hiúz szemek elől.

 (Kopp-kopp-kopp.) – Kérem… (Uram, ez ő!)

 – Ugye..?

 – Igen, én.

 – Ne haragudjon, megismertem már az első nap, de nem akartam elhinni… Azután beleolvastam a kartonjába… Hát… Tudja, elfogyott a cigim… A takarítónő meg már elment…

 – Nem gond, hozok… Tessék mondani, milyet?

 – Szavá… Jaj, nem kösz… Inkább elkísérem, úgyis kíváncsi voltam, hol főzik azt a szörnyű kaját. (Lezserül beszél, tetszik nekem, bólintok.)

 – Jó… De nem ciki… A szép tanárnő a segédmunkással lófrál?

 – Nem CIKI… Tojok az ostoba emberekre. Nincsenek!

 – És kik vannak?

 – Kik? Hát az értelmes meg az értékes emberek. …Tudom, miért hagyta ott a sulit… Szerelmi válság… Na, hát én is… Vagyis válok.

 – Igen, hallottam, de maga honnan tud az én ostoba válságomról?

 – Maga már nem kamasz, a válságok pedig kor nélkül válságok, különben nem fogyott el a cigim, sőt! Véletlen az asztalomon hagytam…

 – Akkor ez kész lebukás.

 – Igen. Az. Szerettem volna beszélgetni magával.

 – Lelki fröccs az érettségi miatt… vagy a magyar irodalom jelenlegi helyzetéről való véleményemre kíváncsi? …Esetleg létrehozzunk egy válságstábot…?

 – Ne legyen cinikus, egyszerűen tetszik nekem.

 – Ki? Én?

 – Aha. (A forró por ki-befolyt papucsomba, melegem lett, ez olyan, mint egy buta lányregény.)

 – Megkukult?

 – …Ja, nem… Csak elkések az ebéddel…

 – És én…?

 – …Tessék?

 – Én nem tetszem…? (Az istenit, ez valami rossz film, szakad rólam a víz.)

 (Tudnunk kell, hogy a lecsó, a rántott leves, a paradicsomos káposzta vagy a tejbepapi képlékeny, ugyanez nem mondható el a rántott húsról és a túrógombócról.

 Ó, hogy tud lötyögni két ilyen böhöm edény!

 De a Bem utca sarkán ott az ártézi közkút. És milyen finom tocsogni a vízben. A papucs telefolyik ezekkel a kincsekkel, és nyár van, és hála Kukorelly báró kanadai harsainak, mégis hűvös.

 Lerúgta a papucsát, ő is tocsog. Boldog kis disznók vagyunk ebben a nagy malacokkal dugig töltött ólban.

 Hirtelen megcsúszik, dramaturgia! belém kapaszkodik, őzszemekkel néz, de nem a riadt, hanem a bizakodó őzike szemével.)

 – Nem válaszolt…

 – Nem… Igen… Szóval… De, de igen (nyelek) nagyon.

 – Akkor csókolj meg!

 (Valaki hátulról fejbe kólinthatott, mert szédülök.)

 – Ki? Én…

 (Kacag, nincs jobb szó rá, kacag.)

 – Na, ebből elég volt… (Keze közé fogja a fejem és megcsókol. Jézusom! Finom, kicsit borszagú a szája, ja, ezek fönt mindig piálnak, mondta az öreg. De nem hittem, mert Stern úr mindig balhézott vele, hogy kirúgja, ha mégegyszer… Meg ilyenek.

 Amióta kikészültem a „szakításoktól”, gyógyszerezek.

 Nem iszom, és a bagót is abbahagytam, ezért érzem. Cigi és bor, és valami más, amit még nem, soha, gyönyörű!

 Érzem, hogy fickósodom, hátrálok, hogy ne vegye észre, még jobban rámtapad… Érzem, hogy nagyon is érzi. Eltol.)

 – Igen, igen, de ne most… Sokan vannak… (A fenébe is! Ilyen egyszerű?… De hát én azt hittem, hogy ő egy szent! Ez egy kurva! Vagy én vagyok hülye? És ha valóban tetszem neki? Igen! Ő ilyen, őszinte, természetes.)

 És ez valóban így is volt!

 (Összekoccan a fejünk, nevetés, fény, ajándék, és hűl az ebéd, és nem bánok semmit és a Stern kinyalhatja, végre egy embert ölelhetek, aki maga a tisztaság, egészséges sugárzás.)

 – Látod, buksifej! Kibírjuk estig.

 – Ja… Mit… Dehogy… Vagyis dehogynem… Izé…

 Hát lányos zavaromban nem voltam valami aranyjánosi formában, de nézzenek körül!

 Itt lógott a nyakamban, kérem. Itt, ahol az a nyomóskút van!

 Szemben az orvosi rendelő, ott a szeretetház, látják, ott csikorgott a villamos! (Hol van az már!)

 Akkor ott, igen, ahol most az a konténer áll, ott, ott!

 Éppen egy Zetor húzott el. Micsoda édes gázolaj illata volt, amott egy álmos macska hüttőzött, és valahol… na… Ja, igen, itt pedig egy félig az aszfaltba taposott tejfölösdoboz. Hova a fenébe tették azt is?

 Most meg tessék, nézzék!

 A hársakról életunt levelek potyognak.

 Azon a padon, ahol meg annyit ültünk, fáradt festék pattogzik.

 Július 23. volt, és az a Buksifej én voltam!

 Azt a fát meg ehelyt, ahol állok, direkt kivágták.

 Nem, semmi érzelgős karc nem került rá!

 Gyöngy azt mondta: ne bántsuk, öleld meg itt, azután ő is átölelte. Tudod, ha már nem lehetünk együtt, külön-külön is megölelhetjük egymást.

 Egyszer csak eljövök, és itt átölelem. Akkor téged ölellek megint, és ha te jársz erre, meg tudsz ölelni engem, bármerre is vagyok én a világban.

 Hát nagyon butuska tud lenni az ember, ha szerelmes.

 Hiszen látják! ezt a Kurva Fát, meg az összes kurva fát csak úgy ripsz-ropsz ki lehet vágni!

 Gyöngynek és Buksifejnek három évet engedélyezett a megbotránkoztatott józan ész.

 Az emeletiek letaszigálták, mert Királylány csak a mesében megy a Bojtárfiúhoz. Szerintük.

 A lentiek engem egyszerűen seggberúgtak, mondván:

 Balhénak jó lett volna (nekik), de hogy IGAZÁBÓL…?