Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Vasárnap korán kelek. No nem azért, hogy templomba menjek, bár az is rám férne, hanem azért, mert azt nem mondta a zongorista, hogy mikor megy Timothy a muterjához.

Úgyhogy korán reggel leparkolok az egyik mellékutcában, és a visszapillantó tükörből figyelem a házat.

Bekapcsolom a rádiót, megigazítom a honom alatt megbúvó Magnumot, és cigarettára gyújtok.

Hosszú nap elé nézek.

Közben persze - hogy jobb legyen a kedvem –, elered az eső.

Egyhangú monotonsággal veri a szélvédőmet. Már-már elalszom, amikor meglátom a két kikanyarodó Cryslert a tükrömben.

Kapnak egy kis előnyt, majd utánuk eredek.

A sztrádán - hogy ne keltsek feltűnést -, messziről követem őket.

Sehol sem állunk meg, hajtunk, mint a gyilkos borz. Jó, háromórányi utazás után letérünk a műútról, és egy sáros zötykölődőn érünk be a kicsi faluba, Jameswoodba. 

Ők megállnak egy hatalmas, régi ház előtt, én tovább megyek, és áthajtok a falun.

A kocsit leteszem, és mivel elállt az eső, gyalog sétálok visszafelé. Közben a felhők mögül előbukkan a nap, és a falusiak előmerészkednek házaikból. Mindenki bámulja az idegent, vagyis engem.

Ezt itt képtelenség megcsinálni!

Bemegyek a csehóba. A kövér csapos, és néhány vendége gyanakodva méricskél. Iszom két pohár whiskyt, majd visszasétálok a kocsimhoz. Lassan végighajtok a falu egyetlen főutcáján, fel a sztrádára, és megyek vagy húsz mérföldet a főváros felé.

Félreállok az első parkolóban, és várom a jó szerencsét.

Már kora délután van, amikor észreveszem őket. Felém robognak az úton. Indítom a kocsit, amikor kiállnak mellém a kúthoz, tankolni.

Mind a két kocsi áll, az ajtók nyitva vannak.

Lassan gurulok, a csőre töltött fegyver a kezemben. 

Timothy Hunter kiszáll, úgy nyújtózkodik, mint aki teljesen szétülte a seggét, a hosszú úton. Az egyik gorilla tankol, a másik észleli a feléjük guruló kocsit. Ösztöne veszélyt parancsol, és pontosan akkor ugrik kenyéradó gazdája elé, amikor meghúzom a ravaszt. Kilövöm a tárat. Aztán padlógázt nyomok és csikorgó kerekekkel távozom. A másik kettő tüzel rám, de közénk kerül egy ménkű nagy teherautó, és inkább azt érik a lövedékek, mint engem.

Tudom, hogy minél előbb meg kell válnom a kocsitól is, és a fegyvertől is.

Az első leágazásnál jobbra fordulok - mellettem rohannak el a rendőrség szirénázó autói –, behajtok a bokrok közé úgy, hogy a kocsit ne lehessen látni az útról. Kiugrom, és a pisztolyt jó messzire behajítom az embermagasságú kukoricásba.

Aztán kisétálok az útra, és lemeszelek egy kamiont.

Csak Stonevilleig, az első településig megyek vele.

Itt kiszállok, és gyalog sétálok a pályaudvarra. Jegyet és újságot veszek. Kényelmesen elhelyezkedem a váróteremben, és várom a vonatot.

Este nyolcra érek a szállodámba, és még mindig nem tudom, hogy mit végeztem.

A TV szerint súlyosan megsérült ő is és testőre is, de mindketten megmaradnak. Viszont úgy őrzik, mint a Delsusi Buddha szobrot.

Ami jó hír a lelkemnek az, hogy senki sem tud a merénylőről személyleírást adni, mert olyan gyors és váratlan volt a támadás.

Ráérősen letusolok, majd lemegyek a bárba inni egy sört, csak úgy, az íze miatt.

Szeretnék beszélni a zongoristával, de ma már más játszik a billentyűkön.

Ismét kapcsolat nélkül maradtam.

34.

Sikertelen akcióm után Huntert, a Washington Memorial kórházba szállították.

Most egy fekete Ford pöfög a seggem alatt, úgyhogy ezzel tolatok be a klinika parkolójába.

Kezemben, a látogatási szokásoknak megfelelően, egy csokor virágot, és egy doboz desszertet szorongatok.

Felliftezek a sebészetre. Találomra megyek, senkit sem ismerek. Egyszerűen követem a többi látogatót, akik a majdani örökségük reményében igyekeznek kedveskedni beteg családtagjaiknak.

Az egyik kórterem előtt két rendőr posztol. Elhaladok előttük, majd leülök nem messze onnan, az egyik padra.

Várok.

A folyosó végén két napszemüveges fordul be, kezükben kávéval, és odamennek az őrökhöz.

Kedélyesen cseverésznek, közben isszák a fekete löttyöt és cuppognak, mint általában a kávézó bunkók.

Fiatal nővérke egy idős, vak hölgyet, lábán gipsz csízmával, tol a folyosón.

Most már lépnem kell valamit, mert a zsaruk figyelme felém irányul, hogy mi a francokat ücsörgök ott egyedül.

Amikor a tolókocsi elém ér, akkor felpattanok.

Az ápolónő megáll, suttogva mondom a néninek.

- Eljöttem.

- Ki vagy? Ismerlek? – kérdezi remegő hangon.

- Tomi vagyok! Nem ismersz meg? – mondom, és a kezébe adom a csokrot és a csokoládét.

- Tomi? – rebegi, és látszik rajta, hogy erősen gondolkozik.

- Régen láttalak néni! Beszélgetünk? – kérdezem.

- Mrs. Gerison! Betolom a kórterembe, majd ott beszélgetnek! – mondja az ápolónő.

- Mondtam már kedves, hogy szólítson Jessicának! – suttogja a néni, közben erősen markolja a dobozt és a virágot.

Szóval Jessicának hívják! Oké, ezt is tudom. Követem őket a kórterembe, közben félszemmel látom, hogy már abszolút nem érdeklem a biztonságiakat, mert ismét egymás között jópofiznak.

Segítek a nővérkének befektetni a nénit az ágyába, betakarom őt a paplannal.

- Csöngessenek, ha valamire szükségük lenne! – mondja mosolyogva az ápolónő, és magunkra hagy.

Jessica egyfolytában beszél. A férjéről, a gyerekeiről, háborúról, mindenről. Össze-vissza csapkodnak a gondolatai, néha elalszik, majd felriad, és folytatja az értelmetlennek tűnő mesélést.

Fél füllel figyelem, ha kérdez, gépiesen válaszolok.

Ez a Timothy melletti kórterem.

Azt vizsgálgatom, hogy át tudok-e jutni a Cégfőnök szobájába úgy, hogy ne vegyenek észre.

Az öregasszony beszél, én meg lassan rájövök, hogy ennek semmi de semmi értelme, az ég adta világon.

Búcsúzom.

- Gyere máskor is! – megfogja a kezem. – Tudod, nekem senkim sincs, és nemsokára meghalok!

Nem szólok egy szót sem, ugyan mit is mondhatnék?

Eljövök.

A folyosón a két civil és a két egyenruhás árgus szemekkel méreget. Én is felteszem a napszemüvegemet csak azért, hogy ne lógjak ki a sorból.

Amikor meglátják, elfordulnak. Azt hiszik a marhák, hogy közéjük tartozom.

A parkolóban ülök a kocsiban, egyik cigit szívom a másik után, és nem tudom, hogy mit csináljak.

Teljesen besötétedik, amikor elindulok vissza, a szállodába.

Lefürdök, ágyba dőlők, nézem a TV-t.

Dörömbölnek az ajtómon.

Amikor kinyitom, egy fiatal rendőrőrmester áll a küszöbömön.

- Ön Thomas Brannigen? – kérdezi.

- Én vagyok.

- Magáé a fekete Ford a parkolóban? – faggat tovább.

Igent bólintok, és kezd tele lenni a gatyám.

- Mikor bérelte? – kérdezi.

- Ma reggel a Richardson Rent a Cartól.

- Volt vele valahol?

- Kórházban, látogatni. Mi a probléma? – kérdezem.

- Megkérem, jöjjön velem! – válik udvariassá a hangja. – Innen nem messze halálos gázolás történt. A szemtanúk szerint egy fekete Ford volt a gázoló. Ez egy rutinellenőrzés, megtagadhatja.

Fellélegzem! – Miért tagadnám meg? Törvénytisztelő polgár vagyok. Mehetünk – mondom, és becsukom az ajtómat.

Lemegyünk a garázsba, körbejárja a kocsit. Nem lát rajta sérülést, de azért elkéri a forgalmit. Utána kinyittatja a motorháztetőt, és a motorszámot vizslatja. Nem talál semmi gyanúsat, tiszteleg, és távozik.

Vajon mi a szarnak kell egy gázolás gyanújához motorszám?

Aztán meglátom a motorházteteje alatt a papírt.

Széthajtogatom: “Poloskázva vannak a szobák a szállodában! Költözzön el!” – olvasom.

Trükkös poloska, trükkös hekus. De ki és miért poloskázta be a kéglit? Hisz engem itt senki sem ismer! Vagy mégis? Elgondolkoztató.

Mindenesetre reggel összepakolom a cuccaimat, kifizetem a számlámat, és fennhangon mondom a portásnak.

- Ha postám érkezne, irányítsák New Yorkba, a Hotel Windsorba!

Ezek után kocsiba ülök, és beköltözöm a Hotel Amasonba.