Négy hét telt el, és nagyon viszket! Hú, de viszket! Legszívesebben lekaparnám a fejemről a kötést, a bőrrel együtt.

    Visszatért az étvágyam, és tudok beszélni. A doktor mindennap meglátogat.

    - Na, hogy van a beteg? – kérdezi, közben a pulzusomat tapogatja.

    - Úgy viszket, mintha aranyér lenne a nyakamon! – mondom panaszosan.

    - Az jó, nagyon jó! Így gyógyul!

    - Örülök doktor úr, hogy örül. Ha leveszi a gézt, nem fog elrepedni a tükör? – kérdezem.

    - A tükör az biztos, hogy nem. – feleli. – Legfeljebb én kapok frászt, és sikítva lerohanok a hegyről.

    - Most komolyra fordítva a szót! Régóta praktizál doktor úr?

    - Nem! Ez volt a második műtétem – feleli.

    - Vicces – mondom neki. - De én tényleg szeretném tudni!

    - Az első az anyósom volt. Nagyon jól sikerült az arcplasztikája! Azóta a pekingi vándorcirkusznál dolgozik – feleli vigyorogva.

    - Artista a kedves mama?

    - Rém.

    Belátom, hogy képtelenség komolyan beszélni vele. – Akkor be tudna a cirkusznál ajánlani, doktor úr?

    - Megbeszéljük – feleli, és kisiet a szobából.

    Én meg azon töprengek, milyen csúnya lehet a banya!

    De legalább ismét megtanultam valami apróságot. Azért mert valaki jó orvos, talán a legjobb a szakmájában, az még nem jelenti azt, hogy a fickó teljesen normális!

    Lent a parkban már elsárgult levelek hullanak a fákról. Ősz van. A liget szélén álló padot hideg eső mossa. Adam már elhagyta a kórházat, úgyhogy lassan az én fejemről is lekerül a kötés.

    Délután van, és míg én a sétámat végeztem, addig a szobámat meglátogatták a barátaim.

    Amikor visszatérek, egy zöld útlevelet találok az asztalomon.

Felveszem, lapozgatom.

    Onnan kezdve, hogy elhagyom a klinikát, a nevem Thomas Brannigen. A fénykép helye pillanatnyilag üres, de az adataim már bele vannak írva az útiokmányba.

    A haja színe szőke beírásnál eltöprengek. Inkább lennék vörös.

    A vörös angol, aki öli az amerikaiakat.

    Első rész: Ködös hajnal, az utcaseprők a Hetedik sugárutat seprik. Az FBI kopasz főnöke szokásos reggeli futását végzi. Egyszer csak a Ginger mögül, egy magas, vörös férfi tűnik fel, és könnyedén szökellve utoléri a kopaszt. Egy darabig egymás mellett futnak, majd amikor kiérnek az utcaseprők látóköréből, akkor az angol előránt egy vízipisztolyt, és arcon lövi az FBI főnököt. Sam üvölt, arcát marja a sósav.

    - Ipi-apacs, te vagy a fogó! - kiáltok rá, és eltűnök a ködben.

    Így játszadozom a vidám gondolatokkal, és lassan közeleg a fásli bontás napja.

    A doki rendelőjében ülök egy széken, és régen tapasztalt izgalom vesz rajtam erőt.

    Dr. Blumenthal kezében egy akkora olló van, ami egy óriás ráknak is a becsületére válna.

    - Felkészült? – kérdezi.

    - Mehet – felelem, és azt látom, hogy nem látok tükröt a helyiségben.

    Valószínűleg kurvára bízhatnak a tehetségükben!

    Óvatosan vagdossa a fejemről a kötést.

    Anna az ajtóban ácsorog, nincs semmi dolga, gondolom, bejött röhögni az eredményen.

    - Elfelejtettem visszavarrni a fülét – humorizál a doktor.

    - Látom, tréfás kedvében van a doktor bácsi! – kiáltok fel türelmetlenül.

    A nővér nevet.

    Még jó, hogy ilyen vidámak, lehet, hogy mindjárt frászt kapnak.

    Lent van az utolsó gézcsík is. Csendben nézegetnek.

    - Jó, egész jó! – örül tettének az orvos.

    Anna egy kurva szót sem szól, és ez aggaszt.

    - Majd én eldöntöm, ha lehet! – mondom harciasan, és felugrom a székről.

    - Várjon! Üljön le! – parancsol vissza Dr. Szabász. – A nővér átfertőtleníti, lemossa az arcát.

    A zabagép óvatosan végzi el fejemen a műveletet, biztosan fél, hogy átázik a bőröm, aztán nem fizetem ki őket.

    - Így jó! Nem érez fájdalmat? – kérdezi a doki.

    - Nem.

    - No, akkor menjen! Ismerkedjen meg magával! – mutat a függöny mögé.

    Állok a tükör előtt, és teljesen más vagyok. Az orrom kisebb lett, az állam kövérebb áll, a szemem egy kicsit talán vékonyabb. Nekem durvábbnak tetszik az összkép, de lehet, hogy csak ezért, mert hathetes borosta fedi az arcomat.

    - Borotválkozhatok? – kérdezem.

    - Óvatosan, ha muszáj. Borotvaszeszt ne használjon egyelőre, a nővér ad magának krémet, azzal minden este vékonyan kenje be az arcát. Ha netalán elfelejti, akkor szétszakad a bőre, és stoppolhatom újra.

    - Bíztató – felelem. – És ha elfogy a kenőcs?

    - Akkor kész, nem kell többet kenni. Elégedett? – kérdezi a doki, és látom rajta, hogy majd megvesz egy kis szakmai dicséretért.

    - Azt hiszem igen. Hajat moshatok?

    - Persze! – mondja, és már indul is a dolgára. – Ha belefolyna a víz a fejébe, szóljon – szól még vissza az ajtóból, majd elcikázik.

    A nővér adja a kenőcsöt, mosolyog.

    - Azért régen jobban nézett ki.

    - Most ezt a nővér mondja, vagy a nő? – kérdezem.

    A nyaka tövéig elpirul, és kisiet az ajtón.

    Pár óra múlva megérkeznek a barátaim.

    Kedvtelve nézegetnek.

    - Jó, egész jó! – dicsér a pufi.

    - Hoztunk neked szőke hajfestéket, kétszer kend be vele a hajadat, szárítsd meg, aztán gyere, fényképezünk. – dobja a zacskót az asztalra a borostás.

    Letusolok a fürdőszobában, bemosom, beszárítom a hajamat. Olyan vagyok, mint egy hímringyó. Felveszem az öltönyt, nyakkendőt.

    Kattog a gép.        

    - Oké! Most elvisszük az útleveledet, holnap délben jövünk érted. A géped délután indul. Addig csomagolj be mindent, és búcsúzz el a dokitól. A számlát már lerendeztük, neked semmi dolgod nincs. Szia!

    Amikor elhúznak, valami megmagyarázhatatlanul kellemes érzés kerít hatalmába.

    Végre eljött az az óra, amikor úgy léphetek ki az ajtón, hogy nem kell forgolódnom, mint a grillcsirkének, hogy követnek-e, vagy sem.

    Nyugodtan közlekedhetek, a kutyát sem érdeklem.

    Legalábbis egy darabig.