Bucsoki felettes Énje. Na, nézzük, melyik a Bucsoki? Bármelyik. Két egyenfazon ül az íróasztalok mögött, közöttük keskeny folyosó, szemben az ablak. Nyakkendő, fehér ing, szemüveg. Az egyik újságot olvas, a másik bámul kifelé az ablakon. Bármelyik lehet, meglehet egyik sem az, és Bucsoki éppen a Széchenyi téren napozik.

Lépni kell! Semleges pillantás az enyhén maszatos üvegre: Bucsoki tanár úrhoz jöttem, aláíratni a félévet, ha…

Na, melyik az?  Ismerni kéne…, látásból…, egy szemináriumi félmondat erejéig, legalább. Amelyik előbb mozdul, talán…Vagy a másik.

A lezserebbik a plafon felé bök a golyóstollal, a tenyere tele golyóstoll nyomokkal, azt mondja:

„N. vagyok”. A másik egészen jó kedvű lesz ettől, halkan röhög. Aztán meg azt mondja még, hogy „nem emlékszem, járt maga szemináriumra?”, és nem mondana igazat, ha emlékezne.

Oké, hagyjuk - legyint, nyújtod a leckekönyvet, köszönöm.

Így derült ki, hogy a Bucsoki nem Bucsoki, hanem N., de ez helyismeretet igényel.  

N. meg volt győződve arról, hogy a diákok többsége hülye, és egy szót se ért a jogi példázatokból. Ez persze nem igaz, de N. rásegítésként megszemélyesítette a példázatokat, egytől egyig mindet.

Így.

Konkrét példát mondok – mondta. - Teszem azt, a Budapesti Csokoládégyár késedelembe esik, nem szállít a kereskedelemnek, elfogy a Tibi csoki a boltokból… Így lett kerek, és érthető a hibás, vagy késedelmes teljesítés „a szerződésszegés tipikus esete”. És a Budapesti Csokoládégyár (Bucsoki!) személyesített meg minden jogi nyavalyát.

- A csokigyár felettes énje, vagy valami gyerekkori traumája lehetett neki. Egy életre szóló... – fejtegette az eset után Árokparti.

Rákfene. Orosz, Lev Davidovics Bronstein, vagy John Lennon dróthuzalos, orrcsippentős szemüvegére hasonlító cuccal az arcán, összeesküvés-történeteket fabrikált állandóan, és beleborzongott.

A Don Carlosban statisztált egykor, amikor egy leckekönyvet talált a színház jelmezraktárában, kékbe kötve: Pálinkás Kornél, második b.

Az asztalra lökte, késő este, záróra előtt a Sárkányban egy alkalommal. Várt egy kicsit és kibökte: „benne van a múlt század! A kommunizmus rákfenéje”.

Nézzük.

 „Kedves szülő, fia szamárfület mutatott.” Ilyet jegyzett föl a pedagógus Pálinkás Kornélról például 1960. október másodikán.  A szülő pedig így írt vissza, „tudomásul vettem”, vagy „nagyon sajnálom”, vagy meg névjegyével igazolta, hogy olvasta a bejegyzést, semmi extra, no comment. Kornél, már a fél év vége felé, a karácsonyi szünet előtt, „Megengedhetetlen szavakkal illette Edina édesanyját.” Pár nappal később pedig, ünnep előtti hangulatban „Leköpte a Szabó András cipőjét”.

„A leckekönyv második oldalán a lényeg” – figyelmeztetett Orosz.

És tényleg. Tiszta intelem borítja az egész oldalt. Ilyen szöveget nyomtattak rá vastag betűkkel: „( 1) Legyen minden tanuló hű és becsületes fia a szocializmust építő hazánknak! (2) Tisztelje és becsülje Népköztársaságunk vezetőit és elöljáróit, tartsa tiszteletben államunk törvényeit, jelvényeit és népünk jó szokásait! (9) Öltözködjék tisztán, rendesen és egyszerűen!” Felkiáltó jelek mindenhol.

„Vajon szocialista embertípus lett-e a későbbiekben Pálinkás Kornélból, aki tiszteli elöljáróit?” – ezt kérdezte Orosz.

„Egy szart! Biztos a sitten végezte” – gondoltuk, de hangosan is kimondta Orosz.

Pacal érkezik, Árokpartit leváltják. Olyan amilyen, aki szereti nagyhangon rendel, a hülyének is megéri, huszonkettő ötven, a csapolt sör öt forint, egy ötvenesből könnyen elvagy, ha találsz helyet a Sárkányban, ha éppen pacal érkezik. Vagy odapofátlankodsz a bölcsészek asztalához, ösztöndíjas napokon nehéz, de nagyon, helyet találni.

Árokparti, amikor csoportvezető volt egy ízben, fölvette az egész csapat ösztöndíját egy összegben, de sehol senki, a folyosó üres, már mindenki elszelelt kocsmázni, focizni a Sárgára, volt aki könyvtárba.

A Béke-tanszék ilyen esetben kézre esik éppen. Önkiszolgáló, főzelékszag, csapolt sör hab nélkül, állítólag olyan hosszú gumicsövön érkezik a hordótól a csapszékig, hogy elernyed, vagy micsoda, de lyukasórán ide szivárognak a főiskolások, és hírértéke van a söntésnek. Első kézből lehet értesülni, ha pacal érkezett a Sárkány-fogadóba, mert a Sárkány nem csupán kocsma, az emeleten garnírszállót rendeztek be a mozdonyvezetőknek, a kalauzoknak és a vonalvezetőknek, azoknak, akik éppen éjjel ragadtak Szegeden, de hetvenöt forintért bárki kivehet egy szobát egy éjszakára, személyit nem kérnek, ágyneműt nem adnak, wécé a folyosón, mosdó sehol.

A pacal útja a Sárkányig vadregényes. Amíg szűrőt nem építettek a szennyvízcsatornára, azon keresztül engedték le a becsomagolt pacalt a mészárszék hentesei, az éjszakások meg a kerítésnél kipecázták. Miután elrekesztették a szennyvízelvezetőt, a hentesek lyukat vágtak a kiterített gyomorra: zutty belebújsz, két-három réteg ráfér az emberre, ráveszed az inget meg a pulóvert, kifényezed az utcai cipőt, az éjjeliőr nem vacakol kapuban, és irány a Sárkány, állítólag jól fizetnek, kibújsz a pacal mellényből, a konyhán, vagy a mosogatóban, senki nem tudja, de sejti mindenki, honnan származik a túlfűszerezett pörkölt. Fehér kenyér, ecetes uborka, sör az asztalsarkán.

A kármentőre kifüggesztett étlapon nem szerepel, mielőtt fölírnák elfogy, egyébként is minden huszonkettő ötven.

Na, itt tűnt el egy éjszaka az egész csoport ösztöndíja. Árokparti utóbb térített, de másnap leváltották.

Az antikvárium. Pulszky szívott. De keményen. A Kárász utcai, dufartból nyíló antikváriumban próbálkozott félsikerrel. Egy alig-alig használt Térképet kínált eladásra, meg vitt magával még néhány keménykötésűt, az „olcsó könyvtár” sorozatból. Ötven fillér volt darabja az ötvenes években, de még később is egy ideig: Érik a gyümölcs, Távolban egy…, Szimonov, Zalka Máté Doberdo l-ll, Solohov,  meg Ilf és Petrov: Aranyborjú „zolotoj teljonok”, fordította Fóthy János és Wessely László, ez utóbbi már 3 forint volt 1961-ben, és ilyenek.  (Athenaeum Nyomda, Budapest, F.v. Soproni Béla, Réber László rajzaival). Nagy nylon zacskóba pakolta Pulszky az egészet, a háziúr kisszobájában találta, a kanapé mögé szórva, a sarokban, egy megfeketedett kávéspohár hevert a tetején.

A Térképet viszont éppen most lopta a Kárász utca sarkán, a könyvesboltból. Még nyomda szaga volt. Némi patinát vitt bele, a Széchenyi tér közel eső padján hajtogatta meg laponként, meggyűrte, de nem nagyon, Miskolc és Mezőkövesd közé szamárfület hajtogatott rá. Volt benne munka.

„Mennyi?” – nézett az antikváriusra, rőt szakállú, vékony fickó, kék köpenyben, mint a politechnika tanár a Csemegi utcai általánosban.

- Ötven.

„Jó” – bólintott Pulszky.

A Térképpel gond volt. „Tele van vele a bolt, talán majd…” - sóhajtott az antikvárius szinte szomorúan.

„Jó lesz az Orosznak.” És eladta aznap este, egy sörért a Békében.