2010.09.29. 17:14, -esKá-
(Költözésnél jobban utálni csak egy másik költözést lehet.)
– Éljen a változás! — üvöltöttem bele Sydney verőfényes reggelébe, és kibéreltem egy teherautót. Még le sem ment a nap, mire a platón volt az összes magántulajdonom. Elindultam hát nyugat felé, a lelkesedés különösebb tünetei nélkül. A nap pont a szemembe sütött, de tudtam, nem tart tovább ötven percnél. Coogee-ból Kingsgrow-ba kell annyi, ha nagy a forgalom.
Nem tudom, úgy látszik, ha a szemembe világítanak, azonnal elkezdek meditálni. Mint amikor az írnoki szobában ültem a laktanyában. Adtak egy fehér papírt, és odatoltak egy olvasólámpát, amivel le lehetett volna világítani a repülőt az égről. Olyan volt, mintha a szemembe világítottak volna. És mesélte a százados, hogy mi mindent szeretne, ha leírnék, én meg csak bámultam a fehér papírt, azt sem tudtam, ki beszél hozzám.
– Meghülyült, katona? — kérdezte százados. Én meg csak bámultam azt a papírt.
– Meghülyültél?!?! Válaszoljon, ha kérdezem, mert bezáratlak! Álljon föl! — próbálta megint. De én csak bámultam, mint a holdkóros. Erre kikapcsolta a lámpát. Egyből összeállt a kép. Fölpattantam, mint akit seggbe rúgtak.
– Nem lassú maga egy kicsit? — érdeklődött.
– Jelentem, én nagyon lassú vagyok — jelentettem.
– Jó. Akkor most szép lassan menjen ki innen a vécébe, és nézze meg, hogy össze van-e szarva! Ha nincs összeszarva, mossa le! Ha össze van szarva, akkor is mossa le! Csinálhatja lassan is. Este hétkor van vacsora. Ha addig nem fejezné be, utána folytathatja. Elmehet.
Elmentem, ha már elmehettem. Ha nem kapcsolja ki azt a lámpát, tán még most is ott ülök és meditálok, hogy az apátság mögött balra forduljak az ösvényen, vagy bemenjek az öreg templomőrhöz, aki mindig megkínált vörösborral. Demizsonban tartotta a vörösbort a spájzban. Volt spájza. Az apátság mellett lakott egy kisebb épületben. Ha mentem, mindig megörült. Ritkán látogathatták. A falu volt vagy hat kilométerre. Gondolom, hogy mindig megörült, mert mindig megkínált vörösborral. Néha, mikor a laktanyában meguntam a sok tarhonyát, vagy csak úgy simán rám jött a sétálhatnék, bementem a klozetba, a klozetablakon ki az udvarba. Aztán át a kerítésen, és egy óra múlva már fönt is voltam az öregnél. Ja, néha keresett a fél laktanya, de arra szartam. Volt ott még vagy hatszáz harcos, gondoltam, majd csak elboldogulnak nélkülem, amíg borozgatok az öreggel a hétszáz éves apátság árnyékában. Jó hely volt. A túristák kímélték, mert nem építettek mellé se kocsmát, se éttermet, se benzinkutat. Ráadásul Szilvásvárad ott volt félórányira. Ott aztán volt minden: ló, étterem, kocsma, benzinkút, ott tolongott a fél világ. Mi meg az öreggel ketten bámultuk a csókákat, ahogy vitorláztak le a völgy felé. Télen az öreg megforralta a bort, úgy ittuk. Aztán este vissza ballagtam a laktanyába. Elvoltam.
Csak ha a szemembe világít valami, akkor van ez mindig, hogy elkalandozom. Nem is tudom. Ha vallatnának egy pincében, és a szemembe vetítenének egy relfektorral, ahogy a vallatók szokták, hát én biztos csak ülnék ott, szerencsétlenek rugdoshatnák a vesémet, üvöltözhetnének, hogy "ki az összekötőd?", hát én csak ülnék ott szó nélkül, az a sok dolgozó meg mind azt hinné, hogy megint kifogtak egy hőst, aki nem köp. Az kellemetlen lehet Gondolj bele! Otthon már várja őket a család. A vacsora is félig kihűlt. Majd melegíteni kell. A gyerekek is már kezdik kérdezgetni: "apu mikor jön?, soká jön ina haza?" Igen. Apu nem tud időben hazamenni. Még dolgozik. Egy pár bakancsot már szétrugdalt, de még egy kurva cím sincs, se egy név. Ezek a rohadt hősök nem törődnek azzal, hogy az embernek családja is van...
Szóval rázatom itt magam Kingsgrow-ba menet. Hátam mögött, ponyva alatt a magántulajdonom. A Nap nem kíméletes. Mire hazaérek, pont kisüti a szemem. De nem nagy ügy. Majd teszek rá nyers krumpliszeletet.
Ezt a furfangot még a Vendel utcai iskolában tanultam. Szombatonként hegeszteni tanultunk, és mindig tél volt. Kemény tél lehetett, mert abban a műhelyben olyan hideg volt, hogy azóta is gyűlölök hegeszteni. De hát meg kell tanulnunk hegeszteni, mondta a műhelytanár. Úgy tanultunk hegeszteni, hogy általában valaki más hegesztett, mi meg álltunk abban a betonozott ólban. A helyiséget fűteni nem lehetett. Nyilván azért, hogy a jó meleg nehogy elvonja a figyelmünket arról, hogy állunk egy betonól közepén. Régen volt. A Cream épp hogy fölbomlott, a Beatles még együtt mutatkozott, Beckett Nóbel-díján még fogott a tinta, La Mans-ban a Ford GT 4o-esek lettek a győztesek, Prágában a T-54-esek. Ebben a világban szombatonként annyi szerepet kaptunk, hogy álljunk egy fűtetlen tehénólban és ne tegyük a kezünket a zsebünkbe. Voltak azért esztétikai követelmények is: kék munkásemberruhát viseltünk és megegyező színű svájcisapkát. Hogy kinézzünk valahogy. Derháni igazgató úr rajongott a moszkvai férfidivatért. A nevünk a mellünkre volt hímezve, mint az autóversenyzőknek. Allan J. Foyt, Jack Brabham, Bruce McLaren, Tuza József. Ezek az ívfényes orgiák nem reggel nyolckor kezdődtek, mint a rendes órák a többi napokon, hanem hétkor. Számomra a nyolc is elég brutális volt, mivel az iskola és a házunk közti ötven kilométert a MÁV nevű amatőr szín-játszócsoport által üzemeltetett járműveken kellett megtennem. Egy fél évem is ráment, mire megtanultam állva aludni a vonaton. Ha nem akartam elkésni, a becsengetés előtt három órahosszával kellett kelni. így a szombatonkénti hét órai kezdés merő szadizmusnak bizonyult. Bár mindent meg lehet szokni. Csak idő és rátermettség kérdése. Nálam valamelyik hiányzott.
Aztán ahogy kezdtek alábbhagyni az áprilisi fagyok, már át is kerültünk a gépműhelybe. Ott meg jó fűtés volt. De mielőtt áthelyeztek volna, egyszer a műhelytanár akkorát vágott rám egy hat milliméteres hegesztőpálcával, hogy majdnem belekakáltam a frissen mosott kék munkásnadrágomba. De nem kakáltam be, sőt még egy pisszenés sem hagyta el a számat, ahogy egy főhőshöz illik, csak álltam, belefagyva a betonpadlóba. Valaki berregtette és villogtatta a villanyhegesztőt, mi meg álltunk az ól közepén és álmodoztunk, hogy egyszer majd már nem lesz tél, vagy hogy az amerikaiak megtámadják a Vendel utcát és kiszabadítanak minket ebből a fagyott, mocskos tehénkeltetőből.
A műhelytanár ült az egyetlen széken, és nyitott szemmel aludt. Ezek mind úgy rettegtek Derhánitól, mint akinek a táskája tele van lopott holmival. Derháni egy hóhértermetű tahó volt. Egy azok közül, akikre az ilyen középiskolák irányítását bízták akkoriban a nagy megbízogatók. Úgy érezhette magát ott, mint egy amerikai tábornok a vietnámi őserdőben, ahol az ellátás még nagyon jó, az ellenség meg sose támad. Vagyis mint egy magyar laktanyaparancsnok egy magyar laktanyában. Derháni szigorúan megtiltotta a műhelytanároknak a lopást, hogy maradjon neki mit lopni. Így a műhelytanárok mind nagyon féltek Derhánitól. A rettegés hasznos tulajdonságokat fejleszt ki az emberekben. A mi műhelytanárunk például tudott nyitott szemmel aludni, és közben a hallása is olyan tökéletes volt, mint ébren. Én csak ott álltam, és már nem is tudom miért, csak úgy azt mondtam, hogy "jön a Derháni". A műhelytanár olyan mozdulattal reagált alig hallható mondatomra, mintha géppisztolyból beleürítettek volna egy harmincas tárat. Röptében még fölrúgta a vasszéket, és maradék erejével az ablakhoz vonszolta magát. Verítéktől fénylő arcát a homályos üvegre tapasztotta, és azt látta, hogy nem látja az igazgatót. Csak a csonttá fagyott sárösvényt látta az aszfaltos udvar szélén, aztán egy fölfölröppenő tízórais zacskót, amivel a gusztustalan januári szél szórakozott, látta a négy méter magas téglafalat, ami a szomszédos leánygimnáziumtól védett minket, látta a szemközti főépület szürke falait a nagy zöld ajtóval, amin az igazgató úr kilépett volna, ha kilépett volna. Talán látta még a reménytelen, szürke eget, és nem látta, de kezdte érezni a háta mögött kilenc szarrá fagyott, rohadt kölök istenverte hülye tekintetét. Még nézett ki az ablakon, amikor Szűcs fölröhögött. Általában Szűcs röhögött először. Ha valaki elkezdi a röhögést, onnantól kezdve reménytelen. Addig még úgy-ahogy vissza lehet tartani. De azután megoldhatatlan. Úgy fél perc múltán a röhögés gyöngült, a tanár meg erősödött. Az ablakpárkányba kapaszkodva lassan fölegyenesedett és felénk fordult. "... most lenyúl, és kezével összefogja szétfolyni induló beleit, mint Yosarian navigátora A 22- es csapdájában..." gondoltam, de még vér se szivárgott át a kék overálján. Bal kezével még kapaszkodott az ablakban, amíg a jobb kezében lévő hegesztőpálcával akkorát vágott rám, hogy egy pillanatig azt hittem, a karom lehullott a betonra. Jobb is, hogy ilyen hirtelen jött, mert a meglepetéstől fölordítani is elfelejtettem. Ez nagy szerencse volt, mert lány is volt a csoportban. Mégpedig Edit. Én akkor már hallottam Dózsa Györgyről, és tudtam, hogyan viselkedik egy igazi férfi a kínzócölöpön. Némán néztem a hóhér arcába és mosolyogtam, mintha most vertem volna meg csocsóban.
Az osztályban mindenkinek V. Ági tetszett a legjobban, mert ő volt a "legjobb nő". Ezt a minősítést azzal érdemelte ki, hogy azon testelemei, melyek legjobban megkülönböztették a férfitól — úgy iskolaköpenyben —, legalább egy deciméterrel nagyobbak voltak, mint a többi lánynak. De nekem Edit tetszett jobban. Oké. Mindene kisebb volt egy deciméterrel, de hát a nemes, tiszta forma nem igényel deciméteres hangsúlyokat, gondoltam. De ha nem gondoltam, akkor is jobban tetszett Edit, mint V. Ági a nagy dudáival.
És pont Edit volt a csoportunkban. Hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról, meg Editét magamra, így szóltam a gonoszhoz: "anyád karját ütögesd hatos hegesztőpálcával" és elérkezettnek láttam az időt, hogy Editre pillantsak. Határozottan megérte. Olyan nézésre, amit ott előadott, utoljára tán Ingrid Bergman lehetett képes fénykorában, még valamelyik fekete-fehér filmen. Talán a Casablanca-ban, amikor a néger zongoristát akarta rászedni, hogy játsszon még egy dalt. Már kezdtek elemelkedni a lábaim a betontól — ahogy szűnt meg a súlyom —, de a tanár megelőzte a mennybemenetelemet:
– Most bemész az igazgató úrhoz és elmondod, hogy letegezted a műhely-foglalkozásvezető tanárt!
Tetszett a gondolat, a főépületben lévő hatalmas radiátorokra való tekintettel. Hogy nehogy meggondolja magát, olyan kilátástalan pofát vágtam, ami tőlem tellett. Vártam pár másodpercet és kiléptem az akolból. Egy perc múlva már a vécében szívtam a Simphoniát. Gyönyörű öntöttvas radiátorok ontották a meleget, mindenem megvolt. Cigarettám, gyufám és az édes szabadság. Csak Edit hiányzott egy kicsit. De azért kibírtam. Akkoriban két dolog formája hatott rám valami átlagon fölült lendülettel. A már említett Ford GT 40-esé és Edité.
A GT 4o a késői hatvanas évek legtökéletesebb versenyautója volt. Ez a tény indokolttá tett volna bármilyen formát is, de nem bármilyen formája volt, hanem fantasztikus. Emlékszem, láttam róla több fotót, de mindig csak olyat, ami az elejét vagy az oldalát mutatta. A hátulja, már-már úgy látszott, titok marad. Nem hétköznapi eset, amikor egy tökéletes forma kiegészül az addig ismeretlen részlettel. Vársz erre a pillanatra, de türelmes vagy. Mert tudod, nem akármire vársz. Hát így voltam én a GT 4o formájával. Meg valahogy így voltam Editével is. Aztán egyszer a kezembe került egy kép a GT 4o-ről, amint egy éppen megnyert verseny után áll a depóban. Kétoldalt szerelők hada, és fényképészek hada a gép előtt. Egy fotós akadt, aki mögé sétált és megörökítette a látványt hátulról, leleplezvén a többéves titkot. Ezt a képet tartottam a kezemben, és valami olyasmi történt, amire vártam. Az ismert tökéletesség olvadt itt össze az ismeretlen tökéletességgel. Hah! Ilyen pillanatra lehet várni néhány évet, nem?
Alig egy év múlva befejeztük a negyediket is és ott hagytuk a Vendel utcai iskolát. Edit szépen magával vitte ismert és ismeretlen tökéletességeit, jó nagy űrt hagyva ezzel az amúgy is űröktől hemzsegő, de állandóan kiegészülni igyekvő formák szakadozott világában.
Fél perccel azután, hogy lement a Nap, befordultam a kingsgrow-i ház udvarába. Ültem az erkélyen és számoltam a gipszoszlopokat, de háromszáznegyvenkettőnél beleugatott a szomszéd kutyája. Bementem a hodályba megnézni a híreket. Akkoriban herélték ki Ceausescu-t. Hosszasan mutatták a hullahegyeket. Az egész világ azt játszotta, hogy meg van lepődve. Jól állt nekik ez a játék. Egy szemmel se volt több hulla, mint amennyire az egész világ számított. Hajszálpontosan annyi hulla volt. De senki sem mondta a tévében - letargikussá sminkelt pofával -, hogy: "...Hölgyeim és uraim! A romániai harcok eredményeként pontosan annyi hulla maradt hátra, amennyi re mindannyian számítottunk..."
Elhitték egymásnak, hogy meg vannak lepődve, cserébe azért, hogy majd őróluk is elhiszik, hogy meg vannak lepődve. És ezt mutatta a tévé jó sokáig, egymillió dollárért percenként. Jó. Nem lehet könnyű olyan üzletet kötni, hogy mindenkinek megérje.
A szomszéd kutyája egész éjjel ugatott.