2010.09.25. 18:56, -esKá-
Történt. (Hogy ültem az ügynök asztala előtt a munkaközvetítő irodájában és élveztem a csendet.) Mígnem az ügynök elkezdett beszélni :
– Nos. A menedzser azt mondta, hogy ők kimondottan gyakorlott, tehát huszonöt-harminc éves gyakorlattal rendelkező személyt keresnek tizenkilenc éves korig. Magának sürgősen kéne munka?
– Attól tartok, igen.
– Ragaszkodik ahhoz, hogy az itt említett szakmák valamelyikében dolgozzon?
– No nem. Én semmihez sem ragaszkodom.
– Akkor jó. Van itt egy állás. Egy ügyvédi iroda keres valakit sofőrnek és kutyasétáltatónak. Akarja, hogy megpróbáljuk?
– Föltétlen! Megkérem!
– Megmutatná a jogosítványát?
– Tessék.
– Igen. Ez rendben van. Manuálváltósra is érvényes.
Ausztráliában külön jogosítvány van manuál és automataváltós autókra. Úgy tudom, nincs külön jogosítvány píros és nem piros autókra.
– Köszönöm — mondja az ügynök és tárcsázza az ügyvédi irodát.
– Halló! Arwidson and Lee?... van egy jelentkezőnk az állásukra. Igen. Nem. Nem. Igen.
Megkérdezem — felém fordul — be tud menni az irodába negyed háromra?
– Be.
– Halló! Be tud menni. Igen. Elég jól. Igen. Adom! kezembe adja a kagylót. Női hang:
– Halló! Jó reggelt! Michelle Arwidson vagyok.
– Jó reggelt! Igor Van Kasmra.
– Fél ön a kutyáktól, Mr Van Kasmra?
– Nagyon.
– Jó. Akkor várjuk az irodában negyed háromkor, Köszönöm.
– Köszönöm .
Mielőtt kimegyek a munkaközvetítőből, megkérdezem az ügynököt, hányadik jelentkező vagyok.
– A hirdetés tegnap óta megy. Maga a nyolcadik jelentkező. Sok szerencsét!
Volt időm negyed háromig. Triple Bay Sydney egyik legkifényesítettebb üzleti- és lakónegyede. Lent az öböl partján fújogattam bele a füstöt a ködbe. Egy túristabusz kiöklendezett húsz japán túristát a sétányra. Fényképezték az öbölt meg egymást. Amelyik arra jött el a padom felé, rám mosolygott. Értették, ahogy japánul beszéltek egymáshoz. Lehet, hogy Japánban is rávigyorognak arra, aki cigarettázik egy padon. De lehet, hogy csak idegen országban jobban ráér az ember. Aztán elindultam az öböltől, be a Slampton St. felé, ahol az iroda volt. Az utcákról reggel már összesöpörték a faleveleket, ami az éjszaka hullott. Azóta potyogott egy kevés. Errefelé vannak fák az utcákon, és nem meredeznek szarlefolyócsövek a tömbházak falán. Két jó trükk.
Két óra. Még mindig van egy negyedórám. Beülök egy kávéházba az irodával szemben. Egyedül vagyok vendég. A pult mögött görögül vitatják a dolgok lényegét. Az ablak olyan tiszta, mintha nem is lenne. Az utcán nincs nagy tolongás. A hosszú ebédek utáni hosszú böfögések ideje van. Kinek jutna eszébe a ködben caplatni... Szemben az A and Lee bejárata. Masszív. A jogosítványomat ellenőrizte a munkaközvetítő. Ezeket nem fogja érdekelni. Talán egy darab csontot hozhattam volna a zsebemben...
Elindulok. Pont negyed háromkor nyomnám meg a csengőt, de nem találom. A fejem fölött, valahol a falban, megszólal egy tégla, női hangon. A napot a női hangok napjává nyilvánítom.
– Igor Van Kasmra?
– Igen.
– Fáradjon be. A kapu nyitva van. Elektromos zárak kattognak (mint a Markóban), a néhány tonnányi kovácsolt vas lassan mozdul. A vas mögött üvegajtó. Betolatok. Ami nem tükör vagy aranyozott gipsz, az márvány. Tisztítószerraktárszag keveredik helytartói és nyilvánosházi eleganciákkal. Az ajtók maguktól becsukódnak. Én már bent vagyok. A külvilágból ennyi bőven elég, gondolta valaki egy monitor előtt. Lent semmi nincs, csak egy lépcső márványlik fölfelé, az oltár felé. A tetején majd örülök, ha leszek egy méter húsz centi. a többi lekopik a lábamból, mire fölérek. Már látni vélem a cárt, amint a trónján ül és főtt vaddisznófejet eszik bicskával. Lábánál heverésző vérebek lesnek a csont(om)ra. Fölérek. Három méter magas tölgyfaajtó, kinyitom. Cár sehol, csak egy várószoba, jó nagy. Leülök. Szemben is egy ajtó.Az is jó nagy. Minden jó nagy. Nézem a szemközti ajtót, amíg magamban utálom a kutyákat. Nyílik az ajtó. Moccanni sem merek.
„… jön a cár! Ütött az utolsó órád. Igor!..." gondolom. De nem cár jön, hanem Triple Bay legszebb lánya. A legszebb lány, aki valaha ajtón kijött.
– Igor?
– Igen – mondom mondom hasító fájdalommal a szememben.
– Michelle Arwidson - mondja Michelle Arwidson és nyújtja a kezét. Nyújtom a kezem és meg sem szólalok.
– Igor!
– Tessék - vigyázok, nehogy pislantsak, addig sem látnám.
– Ölelj magadhoz és ne eressz el, amíg meg nem halunk - mondja, vagyis nem ezt mondja, hanem azt, hogy:
– Megmutatom, hol van a garázs. A kutya pillanatnyilag nincs a házban. Mrs Arwidson, az anyám, elvitte sétáltatni, mert a múlt héten fölmondott a sofőrünk.
("Fölmondott", gondolom, az egyszerű ember mindig is megbízhatatlan volt. A sofőrök is néha csak fölmondanak, de hogy közben esetleg milyen lelki törést okozhatnak egy kutya életében, arra szarnak. Mindegyik csak a saját életével törődik...)
Lifttel megyünk le a garázsba, ami egy föld alatti hangár, föltöltve néhány halálra csutakolt Porsche-vel, Mercedes-el meg egy nagy Jaguárral. Úgy látom, ez utóbbi lesz a munkahelyem, mert Michelle Arwidson nekitámaszkodik.
– Ezzel a kocsival kell mennie a mosodába, hetente egyszer, elvinni az iroda szennyesét és visszahozni a váltást. A mosoda Edgecliffben van, tizenöt percre innen. Közelebb is lenne, de mi húsz éve odajárunk. Tud kéziváltós kocsit vezetni, ugye?
– Tudok.
– Üljünk be! Maga vezet, megmutatom, hol van a mosoda.
Beülünk. Tizenkét Coventry-ben öntött henger lát munkához. Michelle babrál a műszerfalon, kattanás. Középkori kolostori ének. Férfikórus. Csak ének, semmi cincogás. Sima kőfalak verik vissza a tántoríthatatlan hangokat. Hűvös szél leng körül, lábam nyirkos köveken tapos. Késő ősz van. Az apátság nyitott folyosóján állok. A szemközti dombok halványszürkén mutatják magukat a gyenge ködön át a völgy túlsó felén. Nagy, lusta varjú hintázik a kopasz tölgy tetején, feketén. Michelle mellettem áll, derekán kötél s így beszél:
– Vittem vörös bort az északi szobába.
A varjú károgva fölröppen. Vitorlázik le a völgy felé. Feketéje beleveszik a ködbe, hangja még hallatszik.
– El kell indulnom. mielőtt az első hó leesik – mondom.
– Tessék...? - mondja Michelle Arwidson. – Mit mondott?
– El kell indulnom, mielőtt az első... vagyis el kell indulnunk, vagyis indulhatunk, meleg a motor, azt hiszem.
– Nem indulhatsz el tavaszig. Ki tudja, a hegyekben talán már havazik. Télen senki se kelt még át a hegyen. Nem engedlek el... mondja Michelle Arwidson, vagyis nem azt mondja, hanem azt, hogy:
– Tudja, hol van a Cooper St.?
– Tudom.
– Ott van a mosoda, szemben a Westpac Bankkal.
– Jó - mondom a legfrissebb információ birtokában.
Elindulunk. A garázsajtó eltűnik a falban, gondolom, sugárbiztos. A Jaguárt az első lámpáig megszokom, a másodikig megunom. Az ablakok akadásig fölhúzva, nyugodtan köhöghetnek az utcán a járókelők. Michelle hátra dőlve bámulja a szélvédőt, mint egy mozivásznat. Térde körül krómozott vas lánc, és egy táblán a cím: "Michelle Arwidson térde". Nem ülhet itt, fölfázik ezen a hideg kövön. Nem lehet, hogy baja essen. Az orvos félnapi járás lovon. Megállítom a Jaguárt, átrohanok a másik oldalra, kiveszem Michelle-t.
– Mi történt? — kérdezi.
– Nem ülhetsz itt, megfázol!
– Honnan tudtad, hogy fázom? Hát tudtad?
– Tudtam, régóta tudom. Én majd megfagytam kabátban. Tüdőgyulladást kapsz. Tűnjünk innen, amíg nem késő...
– Várj egy fél percet! Csak egy fél perc az egész... – csak egy fél perc volt az egész, letelt, átállítom az órámat — menjünk be a házba, kezd nagyon hideg lenni — mondja.
– Igen. Erős ez az északi szél.
Elindultunk. Megyünk, megyek, poggyászom összekészítve, nem várhatok tavaszig. Poggyászom összekészítve, a ló megitatva. Tavaszra vissza kell érnem. Lassan ereszkedek le az apátság legjobb lován, a hegy keleti lejtőjének csúszós kövein. A kórus egyre gyengébben hallatszik, a szél erősödik. Szívom magamba, lélegzem be a ködöt. Aztán föladom. Fölhagyok azzal, hogy magamba olvasszam. Helyette én olvadok bele. Lépésről lépésre. Még néhány méter... még egy... még egy... beleolvadtam. Azért csak megyek. Két lépéssel hátrébb egy átlátszó fölirat követ:
Itt nyugszom, amint beleolvadtam a ködbe, Lóháton menet.
Amíg volt szemem, néztem az eget.
Néztem eleget, mígnem én is köd lettem.
Most én takarom el az eget.
Lóháton menet.