Újságos

(14. fejezet)

 – Tegnap nem tudtál kijönni, ugye? – mondja az újságos.
Lementem cigarettáért. Nem gondoltam, hogy ez olyan egyszerű lesz, hogy csak kérem a cigarettámat, fizetek, és már mehetek is haza hanyatt feküdni és cigarettázni. Előző nap a japán úgy állt le az autójával a ház mögött, hogy valaki egy másik autóval nem tudott kijönni. Hogy honnan a picsából tudta ezt az újságos, nem tudom. Én állok ott a cigarettámért, mire azt mondja:
   Tegnap nem tudtál kijönni, ugye'?
   Tessék? -- és nézek rá, mint egy hülye.
   Tegnap nem tudtál kijönni, ugye?
'Érzem, hogy ezt a mondatot már fejből el tudnám mondani. Miről beszél ez? Már megint tud valamit rólam, amit én nem tudok... Bezártak volna tegnap a vécébe?, vagy az utcán a telefonbódéba?, vagy hova? Anélkül, hogy tudnék róla. Dehát ő az újságos, ő tudja, hogy mit beszél, én meg hülye vagyok, itt állok, és azt se tudom, hogy tegnap nem tudtam kijön onnan, ahova bezártak.
 – Ne haragudj, honnan nem tudtam kijönni tegnap?
– Hát  az udvarból. A ház mögül.
Most zavart pofát vág. Én nem akartam, hogy zavart pofát kelljen vágnia, és ő se akarta. Hogy ő mit akart, még nem tudtam. Én cigarettát akartam.
– Az udvarból?  A ház mögül?
Egészen összeszedtem magam, és megpróbáltam helytállni. Valami derengett. A lassan két éve alkoholmentesen regenerálódó agysejtjeim egyikén fönnakadhatott a történet, amit Fred, a szomszédom mesélt négy perce. Fred, aki negyvennégyben harcolt a japánok ellen, azt mesélte, hogy a japán (a másik szomszédom) úgy tette le az autóját, hogy valaki egy ma sikkal nem tudott kijönni. Erőfeszítésem nem volt hiábavaló:
– Áá! !! A ház mögül! Semmi baj! Tegnap délig be sem indítottam az autót — mondtam.
De már késő volt. Túl sokáig gondolkodtam. Mire ezt elmondtam, az újságos már olyan kétségbeesett pofát vágott, hogy attól féltem, nekem kell megvigasztalni. Már bánta, hogy belekezdett. Ő nem akarta ezt az egészet. Én se. Én aztán pláne nem. Én cigarettát akartam. De nem volt a kérdésben semmi rossz szándék. Ő csak egy gyors választ akart kapni, amíg kiszámolja a visszajárót. Olyasmit, hogy "Nem. Telefonálnom kellett a rendőröknek” Vagy tán azt, hogy "Nem. A fasz japán miatt." Vagy csak azt, hogy "Nem. Nem tudom, mit képzel ez.”  Megbánta, hogy szólt. Azért ideadta a cigarettámat. Többet biztosan nem fog egy gyors választ várni tőlem. Fölkínált egy szövetséget azon az alapon, hogy mi nem vagyunk japánok. Én ugyan magyar vagyok, nem sokkal jobb. Mégis. Bár lehet, hogy csak azt akarta tudni, hogy elég korán keltem-e tegnap. Mindegy. Azért adott cigarettát. Ülök a homokon, szívom a cigarettámat. A sirályok tudják, hogy nem sültkrumplit zabálok, de azért szemmel tartanak. Egy kilométer magasból meg tudják különböztetni a cigarettát a sültkrumplitól, de azért figyelnek. Néha egyik-másik le is száll, három méterre. Megvizsgálja, biztos-e, hogy az előbb jól látta, aztán odébb repül, nem messzire. Figyel. Ellövöm a csikket. Kilencen rárajtolnak. Tudják, hogy csikk, de rárajtolnak. Még sose történt meg velük, hogy csikknek látták, de sültkrumpli volt. Azért csak megpróbálják. Mindig is meg fogják próbálni. Ilyenek. Próbálkoznak.