Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

    No, hogy is van ez?

    Ha nem nyírom ki ezt a szerencsétlent, akkor felakasztanak. Ha viszont megölöm, akkor rám fog vadászni a KGB kötelességből, a CIA és az FBI a jó partneri kapcsolat fenntartása végett, a MOSZAD meg csak úgy, mert más dolguk nem nagyon van. Kivéve azt a kis Palesztin öri-harit, amikor öngyilkos féleszűek egymás seggében robbantgatják fel önmagukat, a Dzsihad nevében. A fanatikus barmok!

    Aztán ugye, itt van még a miért? Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt Moszkva akarja. Bontják a vasfüggönyt, elkergetik a komcsikat, mindenki boldog, kivéve azt a pár milliót, aki nem. De ez mindenhol így van. Az átalakulások áldozatokkal járnak. Egyébként, ha ezt az oroszok akarnák, akkor szólnának valamelyik elhülyült Afganisztánból hazatévedt veteránjuknak, aztán az két üveg vodkáért megoldaná nekik a problémát. Vagyis, jó lenne valahogy megtudni küldetésem igazi okát.

    Aztán még van valami apróság, ami mocskos módon nem hagy nyugodni. Ha megölöm, akkor azért, ha nem ölöm meg, akkor meg azért fognak velem végezni nagyszerű megbízóim. Mert azt ugye senki sem gondolhatja komolyan, hogy ebben a szakmában bármilyen munkáért kifizetnek ötmillió dollárt, amikor sokkal olcsóbb a puskagolyó, vagy a plasztik.  

    Le merném bármibe fogadni, hogy mostantól kezdve minden lépésemet ezernyi szempár követi, és ahogy elvégzem a dolgomat, akkor ők is elvégzik. Ennyit a magányos gyilkos teóriáról.

    Röviden, annyi esélyem van, mint Kennedynek Dallasban. Kurva szép az élet.

    Leérek a földszintre, átvágok az üresen kongó előtéren - úgy látszik a napszemüvegesek a napszemüveg szalonban vannak -, és kilépek a kapun. A kora tavaszi meleg jó alaposan mellbe csap. Amíg odabent voltam, elszoktam az ilyesmitől. Megállok, hunyorgok, szoktatom szemeimet a vakító napfényhez.

    Már beindult a reggeli csúcs, türelmetlen autósok tülkölnek mindenfelé. Körbejáratom tekintetemet a parkolóban. Rögtön kiszúrom a kocsimat. Míg a zárral bajlódom, lomhán körülnézek. Hat-hét kocsival hátrább, egy halványkék Chryslerben ketten ülnek, és veszettül törölgetik izzadt homlokukat. A hetvenfokos melegben, előírás szerinti szép - és ami a legfontosabb -, az időjárásnak megfelelő az öltözékük. Sötét zakó, fehér ing, sötét nyakkendő, és természetesen napszemüveg. Valószínű még a fekete cipő és a nylon zokni. Úgy ömlik tökükön az izzadság, mint a Niagara vízesés.  A büdös, gombás lábukról most ne beszéljünk.

    Nekem is be kell majd szereznem valami hasonló szerelést, mert kezdek kilógni a sorból.

    Beülök a kocsiba, magam mellé teszem a táskát. Hátrább tolom az ülést, beállítom a tükröket. Kinyitom a kesztyűtartót. Minden van benne, aminek egy kesztyűtartóban lennie kell. Cigaretta, friss újság, rágógumi, rúzs, használt macsótanga, vécépapír, kézigránát. Csak kesztyű nincs.

    Benyúlok az ülés alá. Jól sejtettem. Kezem egy fegyver markolatára csúszik. Szimplacsövű, nyolclövetű, lábról leverő, büdös nehéz Magnum. Beteszem hátra az övem alá, a gatyámba. Így szokták a filmekben. Ha kiugrom a kocsiból tuti, hogy lerántja a nadrágomat, azt be is visznek közszeméremsértésért.

    Beindítom a kocsit, lassan gurulok körbe a parkolóban. A tükörben látom, hogy a két büdöstökű ugyanolyan tempóban igyekszik utánam.

    Észvesztő autósüldözés kezdődik. Lépésben autózgatok körbe-körbe, mintha parkolót keresnék. A két pojáca tisztes távolból követ. Megyünk úgy öt-hat kört. Jobbra indexelek, balra fordulok. Ez teljesen megzavarja őket. Látom, ezer a gondjuk. Megállok, újra elindulok, megint megállok. Ők is. Csodálatosan bamba pofát vágnak, valószínű, még nem szokták meg őrjítő tempómat.  Megint elindulok. Kurva nagy probléma támad, mert kettőnk közé beékelődik egy Buick.  Nyújtogatják nyakukat, figyelnek, nehogy elhúzzak. Most elém fordul egy vizes kocsi, megáll, a fickó kiugrik, lepakolja áruját. Nem tudom kikerülni.

Beparkolok a járda mellé.

    Jó erősen megmarkolom a gatyámat, nehogy a fegyver súlyától leugorjon, és kezemben az újsággal, kiszállok a kocsiból. Felülök a motorháztetőre. Úgy teszek, mintha olvasnék.

    A két szuperügynök szuperkocsija szintén megáll. Először tanácstalanul megtanácskozzák, hogy ilyenkor milyen tanácsot ír nekik elő a szabályzat. Majd kipattannak a járműből, és észveszejtő autószerelésbe kezdenek. 

    Ravasz rókák! 

    Felnyitják a motorháztetőt, a kopasz belehajol, a keszeg az ajtónál áll, és figyel.

    Nagyszerűen szórakozom a két öltönyös bohócon. Aztán elszáll a maradék jókedvem is. Sam Parcival igencsak kicseszett velem! Az újság harmadik oldalán arról értesülök, hogy fantasztikus bátorsággal megszöktem a kötél elől, lelőttem két őrt, és most bottal ütik a nyomomat. Az egész rendőrség engem keres.

    Milyen fasza, hogy bevonták a zsarukat is! Nehogy már nyugodtan aludjak, hogy a franc essen belé!  

Elteszem az újságot, körülnézek. Szemben a kerthelyiség mellett meglátok egy telefonfülkét. Benyúlok a kocsiba, kiveszem a táskát, elindulok a távbeszélő felé.

    Chrysler-szerelés lefújva, árgus szemek kísérik minden lépésemet. Belépek a fülkébe, tárcsázok. Fél szemmel látom, hogy a kocsijukból telefonálnak, vajon én kinek telefonálok. Mosolyogva, vidáman csevegve, pontosan hét perc ötven másodpercig diskurálok a pontos idővel, legyen idejük bemérni.

    Amiben reménykedtem, végre megérkezik.

    Egy társas rabomobil fékez le a fülke előtt. Eltakar mindent és mindenkit.

    Táskában a lóvé, stukker a gatyámban, sutty, elillanok.

    Távolabbról, a bokrok mögül figelem, hogy a két balfasz hitetlenkedő pofával törölgeti a szemüvegét.