2010.09.17. 17:46, S. Szabó István
Jönnek!
A bakancsok kopogásától visszhangzik a folyosó.
Mikor kinyílik a cellaajtó, már az ágy mellett állok, feszes vigyázban.
Sokan vannak.
A börtönparancsnok, a lelkész, pár smasszer. A túltáplált, folyton lihegő parancsnok sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben, rezgő tokával olvassa az ítéletet.
- Steven Taylor! Az Amerikai Egyesült Államok Katonai Törvényszéke bűnösnek találta önt, előre megfontolt szándékból, több emberen elkövetett emberölés vádjában, kötelességszegésben, és ezért kötél általi halálra ítéli. Az ítéletet ma hajnalban végrehajtják.
Elém lép a pap, letérdelek, megkapom a feloldozást.
Utána nem sokat tökölnek velem. Két barom megragad, kéz-láb bilincs kerül rám, elindulunk.
Elöl a börtönigazgató, utána a pap, aztán fegyőröktől körülvéve én.
Hosszú, sápadt fénnyel megvilágított, zöldre festett folyosón haladunk egy nagy vasajtó felé. Amint elhaladunk George mellet, a férfi köszönés képen megbiccenti a fejét.
Lassan megyünk. Meg-megroggyannak a lábaim, de két oldalról keményen fognak, nem engedik, hogy elgyengüljek. Az igazság az, ritkán visznek a saját kivégzésemre. Még nem szoktam meg, ideges vagyok.
Elérünk az ajtóhoz, megállunk. Az egyik smasszer kitárja, belépünk, és életem utolsó ajtaja hangos döngéssel becsukódik mögöttem.
Megérkeztem.
Talán most kellene szemem előtt lefutnia rövid életem, hosszú történetének.
De tudok jobbat! Mi lenne, ha én futnék el?
Az utóbbi jobban tetszik, de ezek a mocskok nagyon keményen markolnak. Szinte húznak a dobogó felé.
Felmegyünk a lépcsőn, odafent megragad két pribék, és az akasztófa alá ráncigálnak.
Pedig mennék én magamtól is, hogyne mennék! El innen, a jó büdös francba!
Előttem a hóhér, nagydarab, goromba fickó. A pap most a baloldalamra kerül, és buzgón imádkozik. Felnézek a bitóra. Jó vastag kötelet lóg le a gémjéről. Van rá egy söröm, alattam nem fog elszakadni.
Persze, én naiv barom azt hittem agyonlőnek. De ezek úgy gondolták, jó lesz nekem a kötél is. Legalábbis, olcsóbb.
Smucig társaság!
Megfordulok, lenézek a “nézőtérre”.
A dobogó előtt félkörben állnak a smasszerek. Hátul kényelmes székekben ülnek a színielőadásra meghívott vendégek. A tetű bíró, a bunkó ügyvéd, a rezgő fejű, öreg börtönorvos, és néhány városi hatalmasság. Ha jól látom a sajtó részéről senki.
Ezt egy kicsit sérelmezem. Azért pár művészfotó készülhetne rólam, ahogy ott lengek, fent a magasban.
Tőlem jobbra, egyszerű íróasztal mellett téblábol a sunyi börtönigazgató.
Az asztalon fekete mappa - ezt ismerem, ebben van a halálos ítéletem -, mellette egy fekete telefon. Sunyikám rezzenéstelen arccal bámulja a fekete faliórát, aminek a nagymutatója vészesen közeledik a fekete tizenkettes felé.
Még tizenöt perc!
Hajnali négy előtt nem köthetnek fel, mert ez a szabály. Ha mégis megtennék, feljelenteném őket! Talán még száz dollár büntit is kapnának, több éves eljárás végén. Persze csak akkor, ha nem vesztegetik meg az esküdteket. Biztos vagyok benne, hogy nekik nem ér annyit az egész, és bevárják az időpontot.
Nekem is feltűnik, hogy itt minden fekete, és semmi sem piros. Most már tuti, itt kivégzés lesz, és nem a Mikulást várjuk ünnepélyes fapofával.
Kezd tele lenni a gatyám!
Még tíz perc!
Olyan csend van, hogy mennydörgésnek hallik, amikor a bíró settenkedve elfingja magát.
Ilyen egy mocsok! Én majd beszarok, és ő fingik! Gusztustalan disznó!
- Pardon – mondja a körülötte ülőknek -, ez a természet szava volt!
Mily szerencse, hogy a természet ma hajnalban nem bőbeszédű, mert akkor a szagtól halnék meg és nem a kötéltől.
Az igazgató most a telefonnal kokettál.
Ez a készülék a legfelső bíróság elnökével áll összeköttetésben. Ha ő urasága netán felriadna mély álmából, és azt rikkantaná a mellette horkolva nyáladzó felesége fülébe - ártatlan az a szerencsétlen, hibáztunk anyukám! - akkor csak idecsörög, aztán mehetek isten hírével.
Félszemmel a hóhért nézem. Nagy marha, gusztustalan ember! Olyan csúnya, hogyha nem itt találkoznék vele, akkor kitörne a frász, azt hinném bűnöző.
Még öt perc!
Az igazgató kezébe veszi a mappát, a dobogó elé lép, megköszörüli a torkát. Minden szempár őt figyeli.
Ismét felolvassa, hogy miért is jöttünk itt össze tulajdonképpen. Ugyanúgy mondja el, mint a cellában. Semmi kétség nem férhet hozzá, olvasni azt tud!
A mutató mindjárt célhoz ér!
Teljesen kész vagyok! Innen már csak fejjel előre jutok ki. Vízszintesen.
Megcsörren a telefon!
A hóhér idegesen összerezzen! Majrés fickó! Kíváncsi lennék rá, mennyire lenne tele a gatyája, ha ő lenne az én helyemben.
Csak csörög, és csörög, a vendégek dermedt arccal nézik. Én is.
Vegye már föl valaki!
Sunyikám visszasétál az asztalhoz, felveszi a készüléket.
Fogadni mernék, hogy téves hívás! De az is lehet, hogy a felesége hívja ezt a faszt, hogy vigyen haza az aranyos kiscicáknak valami kaját! – És ne felejtsd el fiacskám, hogy délután érkeznek Rose néniék, mignont is hozzál vagy egy tucattal! Puszi, puszi, siess, várunk! - A góré nem szól egy szót sem, fülén a kagylóval, engem bámul, és komoly képpel bólogat. De az is lehet, hogy most cseszi le őt az asszony, mert megtudta, hogy a férjének viszonya van a postással, aki hatvan éves, és férfi. Vajon melyik nő nyelné le ezt szó nélkül?
Leteszi a kagylót, szinte észrevétlen mozdulattal int a bírónak. A disznó feltápászkodik a székéről, és odacammog az igazgatóhoz.
Egymás közt sutyorognak. Aztán a bíró magához inti a hóhért. A nagy marha lekászálódik a dobogóról, és odasántít hozzájuk.
Most veszem észre, hogy húzza a lábát. Szegény ember, betegen is dolgoznia kell! Mennyire sajnálom!
Most már hárman duruzsolnak. Jó lenne, hogyha hangosabban pofáznának, mert engem is érdekel, miről folyik a diskurzus.
Annál is inkább, mert már rég elmúlt négy óra, és még mindig élek.
Micsoda slendriánság!
Na végre! Befejezik a megbeszélést, a bakó visszamászik a dobogóra. A bíró suttog pár szót, a lent lévőknek, közben lekerülnek rólam a bilincsek.
Lekísérnek a lépcsőn, elindulunk az ajtó felé.
Na most mi van?
Senki sem szól, egy kurva szót sem! Biztosan idegesek, korán keltek, ráadásul a színjáték is elmaradt.
A folyosón két majdnem egyforma krapek ácsorog. Az alacsonyabb a másik válláig ér, a magasabb egy hüvelykkel alacsonyabb nálam, viszont marha csúnya. Naná, hogy sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben várakoznak. Ja, és napszemüvegben!
Lent a pincében!
Ezek az CIA-sek mindig is ilyen hülyék voltak! Ismertem olyat, aki napszemüvegben aludt. Valószínűleg mindig azt álmodta, hogy a strandon van, és tűz a nap. Vagy azt, hogy hegeszt. Ezek nem viccelnek, sőt a viccet sem értik.
Most is! Semmi udvariaskodás, semmi köszönés. Átvesznek a smasszeroktól. A magasabb, aláír valamiféle papírt. Egy darab halálraítélt átvéve. Nehogy már gond legyen a leltárnál, nem igaz? Megyünk a lift felé. Az alacsonyabb előttem, a másik mögöttem.
Bízom benne, az utóbbi nem homokos.
Persze, megint sötét gondolataim támadnak.
Lehet, hogy mégis agyonlőnek?