Bob

(9. fejezet)

  – Csak nem fogja itt tologatni azt a rohadt buszt?  Mi az istennek adod oda azt a kurva buszt pont most?

Ezt kérdezte tőlem Lotti a bécsi repülőtéren, amikor ment Ausztráliába.  Bob meg én is mentünk Ausztráliába, és a jegyünk Lotti mellé szólt.

Egy ilyen út abból áll, hogy az ember két napig ül egy repülő ülésén.  Két napig ülésen ülni nem egy nagy élmény, de ki lehet bírni. Az ember tudja, hogy volt két nap az életében, amikor ült egy széken. Amúgy egy csomó dolgot lehet csinálni ülve is, köztudott. Voltak, akik aludtak, olvastak, beszélgettek, volt, aki hisztériázott. Vagyis Lotti hisztériázott. Egyedül a gépen. Volt ott néhány gyerek is, egy évestől tizenöt évesig, de ők nem hisztériáztak. Lotti attól félhetett, hogy soha többé nem fogunk, mi, hárman, széken ülni két napig. Ha ezt elszalasztja, gondolta, ki tudja, lesz-e még alkalom... Így aztán hisztériázott.

Mielőtt az ember gépe fölszáll, kicsít ücsörögni kell egy repülőtéren, ahol nincs lövöldözés, lehet enni-inni, nincs megtiltva a lélegzés, és nem verik az embert vasrúddal. Lotti mégis "kicsit ideges" volt. Nem szabad azt hinni, hogy a repüléstől. Bob meg én nem voltunk kicsit idegesek, amitől Lotti valószínűleg még jobban kicsit ideges lett. Bob indította a társalgást két és fél évesen:

– Anya! Ideadod a sárga buszomat?

Egy árva választ nem kapott. Néhány másodperc után megint megpróbálta:

– Anya! Ideadod a sárga buszomat?

Lotti némán és mozdulatlanul meredt bele az előttünk zajló mászkálásba. A távolság a füle és Bob szája közt lehetett úgy negyven centi. Láttam, hogy nem szivárog vér a füléből, és úgy emlékeztem, pár perccel ezelőtt még hallott. Nagy baj nem lehet, gondoltam. Kivettem a buszt egy táskából és odaadtam Bobnak. Az a busz volt a kedvenc  játéka. Imádta, valószínűleg egy csomó olyan ok miatt, aminek megértéséhez a legtöbb felnőtt túl infantilis lenne. Kaptam egy vigyort, s már lent is volt a lábunk előtt. Pillanatok alatt kirekesztett az életéből mindent, ami kevésbé érdekes, mint egy sárga busz. Eltelt így legalább egy fél kellemes perc. Aztán Lotti megmozdult, nyaka kicsit megrövidült, és lepillantott Bobra. Azt látta, hogy látja Bobot. Aztán rám nézett, és látta, hogy lát engem. Ha már lát, gondolta, akkor kérdez valamit. És azt kérdezte, hogy: "Csak nem fogja itt tologálni azt a rohadt buszt? Mi az istennek adod oda azt a kurva buszt pont most?!”

Bobra sandítottam. A keze egy pillanatra meg állt, de a brummogást nem hagyta abba. Aztán Lottira néztem, vártam, hogy befejezze a gondolatot, mert akkoriban még azt hittem,nincs ember a földön, aki azért kinyitná a száját, hogy föltegyen két ilyen kérdést. De hiába vártam, mert újabb kérdés jött:

– Nem hallasz, Igor?

Na jó, gondoltam. Egy óra múlva indul a gépünk, éppen van időm kipróbálni, hogy tényleg érdekli-e, hogy hallok vagy nem. Mert itt mintha éppen fölmerült volna a gyanú, hogy immár nem hallanék... mármint én.

– Mert sokkal igénytelenebbek és kétszer anynyit tejelnek, mint a magyar tarka — válaszoltam, hogy ne legyen már olyan véreres az az egész üldögélésünk.

Lotti az előző pózában ült, Bob meg tovább tologálta a buszát, miután látta, hogy a falak se kezdtek el sorban ledőlni és az anyukája se kezdte szaggatni magán a ruhát két kézzel. Lotti nem hallotta a válaszomat. Ha hallotta volna, azt mondta volna: "Hülye". De nem hallotta, mert a kérdései nem kérdések voltak. Csak a tényt igyekezett demonstrálni saját maga számára, hogy ő igenis létezik, és van összeköttetés közte (az előbb még ki tudja, miért elveszettnek hitt önmaga) és a világ közt.

Nem válaszokat várt kérdésekre, hanem válaszreakciókat életjelekre. Ott, azon a széken ülve, hetven szatyor közt, nagyon úgy tűnt, hogy Lotti halálra van rémülve valaminek az elvesztésétől. A magyar határtól alig kétszáz kilométerre voltunk, de ez a szám egy óra múlva módosulni készült, óránként ezerrel. Bizonyos kapcsolatokról lehetett szó, melyek bizonyos kontrollal járnak. Így gondoltam. Van a kontrollnak olyan fajtája, amit az ember nem hajlandó elfogadni. De ha az ember még életében nem próbált élni az említett kontroll nélkül (mert rendszeresen önként visszatért a kontroll alá) és egyszer csak kiderül, hogy ezután anélkül fog élni, akkor lehet, hogy pánikba esik. Nincs kedvem állítani ezeket, csak kénytelen voltam gondolni valamire. Mindenesetre Lotti pánikban volt, és ezért ott, életemben utoljára nem őt okoltam. Úgy tűnt, hogy megrémült a lehetőségtől, hogy elveszti, ami elől menekült. Halálra volt rémülve.

Részéről ez az egész elmenés is csak demonstráció? És ha majd megérkeztünk, az ottléte is egy demonstráció lesz? Tudja egyáltalán, hogy nem köteles egész életében demonstrálni? Sejti egyáltalán, hogy az élete nem arra való, hogy képviseljen bármit, ami nem ő? Sejti egyáltalán, hogy képviselheti saját magát is? Ha én megkérdezem, hogy sejti-e, ellenségnek tekint, mert fél, hogy meg akarom akadályozni "feladata" teljesítésében. Azok, akik sűrűn emlékeztetik, hogy mennyire szeretik őt, nem értik ezt, vagy csak nem akarnak kimaradni a játékból? Hogy nem értik, az tuti (ugyan miért értenek!). De játszani is szeretnek, nem csak nem érteni dolgokat. Részt venni a játékban. Kirohanni a pályára, nagyokat szuszogva és lihegve. Ott lenni. Számokkal vagy bármilyen ismertetőjelekkel a hátakon. Néha kipillantani a közönségre, besöpörni a megnyugtató érzést, hogy egy fél tribünre való istenverte hülye figyeli az igyekezetet. Ha nem is hallják a lihegést, fogják tudni... A lihegés az odaadó részvétel tünete. Úgyhogy lesz lihegés, nem kell beszarni.

Bob lassan három éves lesz, akár hozzákezdhetek, hogy megtanítsam lihegni, nem? Csak előbb Ausztráliába kell érni valahogy. Ha megérkeztünk, nem lesz fontosabb tennivalóm, jó?

Nem fognak belenyugodni, hogy nem taníthatják lihegni. Tudom, húszezer kilométer nagy távolság, de majd kitalálnak valamit. Lotti segíteni fog. Lottinak meg segítek én. Az ember segítse a feleségét. Vagyis kit?

Lotti nagyon szereti Bobot. Bob a második legfontosabb dolog számára a világon. Az első az, hogy ők taníthassák Bobot lihegni. Mert úgy szeretnék... Olyan boldogtalanok lennének, ha nem tehetnék. Ez a Lotti nem lehet olyan gonosz, hogy elnézze azok boldogtalanságát, akik őt úgy szeretik...

Miért pont lihegni akarják megtanítani? Azt nem kérdezem meg, hogy miért Bobot akarják bármire is megtanítani. Azért, mert annyira szeretik Bob anyukáját. Ők azok, akik annyira szeretik. De miért pont lihegni? Mert az a legfontosabb, ami eszükbe jut? Vagy ez az egyetlen, ami eszükbe jut? Van ilyen? Valakik egész életükben ülnek egy széken (néha egy másikon), és amikor már unatkoznak, elkezdenek jó nagyokat hazudni, de még mindig úgy érzik, hogy nem tettek eleget, és akkor eszükbe jut: "... Megtanítjuk a kis Bobot lihegni. Mert az apja,,, hát én nem is tudom... abból én nem nézem ki. Láttuk közelről egy évig. Egyet sem lihegett. Nem úgy néz ki..." Ezekkel el fog dugulni a sydneyi repülőtér hamarosan. Úgy sejtem. Aztán majd a lakásunk. Úgy értem, ha ideérnek, mielőtt elválunk.

Majd Lotti fog elköltözni Bobbal. Én nem, mert majd nehézségeim támadnak otthagyni Bobot. Majd várni fogok valamire. Nem fogom tudni, hogy mire, de majd várni fogok. Majd várni fogok valami csodára. Lotti ki fogja számítani, hogy mikor menjen el. Majd valahogy kiszámítja (papíron golyóstollal). Majd leírja a dolgokat, amiket elvisz. Majd odaírja Bobot is. Hogy majd a nagy pillanatban fölmutathassa. Majd fölmutatja, Mindezt majd megteszi, csak előbb szerez egy kis erkölcsi támogatást. Lesz az is. Az majd fontos lesz, mert erkölcsi támogatás nélkül a wc-t se szívesen húzza le. De erkölcsi támogatással minden könnyebb. Levélben is fog kapni erkölcsi támogatást. Majd fogom tudni, hogy mikor van erkölcsi támogatás a levélben, mert azokat a wc-ben fogja olvasni. A többit a szobában, köztünk. Ezt majd mind megteszi, mert ezzel tartozik nekik, úgy tudja. Es amíg majd úgy fogja tudni, nem lesz ideje észrevenni, hogy inkább Bobnak tartozik, mint nekik. Ők meg majd nem fogják megmondani Lottinak, hogy mi az igazság, mert ha megmondanák, esetleg fölmerülne a kérdés (esetleg azonnal fölmerülne), hogy jó, de mi a ti szerepetek? Es az kellemetlen lenne, mert micsoda válasz az, hogy: "... hát mi tanítjuk Bobot lihegni..."

De ha így lesz is, majd nem fog menni a dolog sehogyse.

Bob sejti valahonnan, hogy a dolgokhoz kábé mekkora levegőt kell venni. Egyébként se lesz egyedül. Ha én nem keresem, majd keres ő. Tudom abból, ahogy beszél hozzám. Van az a néhány dolog, amiben biztos az ember.

Leszálltunk Perth-ben. Két nap repülés az egész (még akkor is, ha a föld közben rossz felé forog). Perth Ausztráliának az a városa, amit néhány ezer kilométer választ el mindentől, ami nem Indiai-óceán. A repülőtéren negyvenkét fok meleg volt éjfélkor, és minden holminkat átvizsgálták, nem hoztunk-e be az országba valami tisztátalan anyagot. Például cigarettás csomagban vagy a könyvek lapjai közt meg ilyen helyeken. Ezalatt volt időm elmerengni, hogy azok a legyek, amiknek már nem jutott hely rajtam mászkálni meg a vámtiszteken mászkálni, majd kicsodán fognak mászkálni. Jó néhány légynek nem jött össze, mert már minden ember foglalt volt. Bob üvöltött, ahogy birt. Kétségbeejtően üvöltött. Soha nem volt szokása üvölteni órákig, még percekig se.

Aztán megmutatták, hol fogunk lakni, meg hol kell enni, ha megéhezünk. Hajnal három lett, mire elrendeztük magunkat egy zárható ajtó mögé. Bob meg Lotti elaludtak egy ágyban, a kimerültségtől a szemüket is alig birták becsukni.

Az utcák üresek voltak, de már világosodott. Egy fűszálat, egy fát, egy állatot, egy felhőt, az égvilágon semmit nem találtam, ami emlékeztetett volna bármire, amit valaha láttam. Ha jött egy madár, bégetett. Gyalogoltam csak úgy akármerre, mint Cook kétszáz évvel ezelőtt.

Világosodott. Egy kisebb domboldalra felmásztam. A fák törzse meg volt égve. De csak a törzsük. Köztük homok. Megfogtam. Olyan volt, mint a homok, csak melegebb. Az autók sokkal nagyobbak és sokkal csúnyábbak voltak, mint kellett volna. Tízből nyolcat akkor láttam először életemben.

Aztán jött szembe valaki gyalog. Egymás szemébe néztünk. Ötven körüli férfi volt. Bólintottam is, nehogy azt higgye, hogy nem tudok köszönni. Kérdezett valamit angolul, amíg egyikünk sem állt meg. "Yes" mondtam, és tovább mentünk. Fogalmam sem volt, hogy mit mondott. Akkor még nem tudtam folyékonyan azt mondani, hogy fogalmam sincs, mit mondtál. Azt tudtam, hogy yes, így azt mondtam. Ha tudtam volna, azt mondtam volna, hogy: Figyelj ide! Te vagy az első ember, aki szembe jött az utcán velem Ausztráliában. Szeretnék neked adni valamit, bármit, azután: sok szerencsét neked! De inkább azt mondtam, hogy yes. Pedig biztosan örült volna. Olyan nyílt ábrázata volt, mint egy jó ismerősnek. Innen kezdve Ausztráliában éltünk.

Bob napi öt percet hisztéríázott, Lotti napi tizennégy órát. (Mert tízet aludt.) Nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Gondoltam, majd elmúlik (mitől fog elmúlní?). Lotti úgy viselkedett, mint akinek az élete halálos veszélyben van. Attól félhetett, hogy meg fog halni, vagy valamiért bűnösnek érezte magát, el sem tudom képzelni. Mindenesetre a halálfélelem összes megnyilvánulását előadta nekünk, ott, a békés falak közt, s kísérletet sem tett, hogy fékezze magát. Számomra ebből annyi volt meglepő, hogy szart arra, hogy Bobban esetleg bizonytalan érzések tonnáít ébreszti fel. De szigorúan csak a lakásunkban hisztériázott. A nagy közös ebédlőbe akkora mosolyokkal vonult be, hogy attól féltem, leveri velük a szemközti falról a kitömött vöröswallabyt. Aztán jóllaktunk, visszamentünk a helyünkre, és innentől kezdve Lotti ha megszólalt, akkor olyan hangon, mint akinek egyszerre amputálják az összes végtagját.

Bob egyre többet üvöltözött. Elvittük orvoshoz.

– Rendbe fog jönni néhány nap alatt - mondta az orvos. - De próbálják meg nem fölizgatni, ez a legfontosabb. Van esetleg kérdésük?

– Van  - mondtam. - Ha megölöm az anyját, azzal fölizgatom a gyereket?

– Szinte biztos - mondta az orvos. - Mindenesetre várjanak néhány napot. Ha nem javulna a helyzet, jöjjenek vissza. De én bízom benne, hogy minden rendben lesz.

Eltalálta, már ami Bobot illeti. Néhány nap alatt rendbe jött. Bírta a terhelést. Valahogy bírta. Legtöbbször vittem a hátamon valamerre. Megmentette az anyja életét, engem pedig megkímélt néhány kellemetlenségtől.

Most kilenc éves. Ebből az utolsó hármat úgy élte le, hogy nem együtt laktunk. Ezt egy állapotnak tekinti, ami elfogadható. En is annak tekintem.

Szeretem, ahogy beszél hozzám. Ismerem ezt a fajta beszédet. Van az a néhány dolog, amit az ember nem téveszt össze semmivel. Es ez Így van jól (különben minden lépés után takaríthatnánk a cipőnket).