Együléses történet

(7. fejezet)

A Trausee partján, a „festői”  Ausztriában megvertem a feleségem. A feleségem megvertem, mert az összes találékonyságom kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kitaláljam, mit csináljak, hogy ne verjem meg. Csak azért, mert ő akarta, hogy megverjem, még nem vertem volna meg.

A panzióban követtem el a tettet, a tóra néző ablakú, muskátlis erkélyű szobánkban. Alattunk Márton, a kamionsofőr verte a feleségét, de ők nem csináltak ügyet ebből. Nekik is muskátlis erkélyük volt.

A panzióban az emberek szerettek játszani. Én is szerettem játszani, de nem mindenkivel, és nem mindenféle játékot. A panzióban az élet abból állt (ne felejtsd el, hogy ott minden ki azért lakott, mert langyos, párás elképzelése sem volt arról, meddig fog ott lakni, és ha már majd nem lakik ott, akkor hol...), tehát ott az élet abból állt, hogy az emberek kínjukban játszani kezdtek egymással. Néhányan nagyon erősen játszani akartak, de azért ha valaki mondta, hogy ő inkább mégse játszana, nem lőtték le.

Élt ott egy 45 körüli úrilány, Bori, akinek az volt a szakmája, hogy ült a nagy, közös teremben az asztalnál, és figyelt. Minden létező folyosó onnan nyílt, még a tetőre vezető ajtóra is rálátott.

Ő már több éve ott élt (a családjával), tehát nála jobban senki se tudott panziósat játszani. Amúgy eléggé mérsékelten vonzó jelenség lévén mégis mindenki szóba állt vele, sőt válaszolgattak is a kérdéseire, mert olyan hibátlanul ült azon a széken, hogy az emberek megborzongtak. Bori mindent tudott. Az emberek nem merték vállalni a kockázatot, hogy ne játsszanak vele, aki tegezte a panzió szakácsát is.

Bori nem akart semmi rosszat. Csak tudni akarta, hány abortuszod volt — ha fiú vagy, ha lány —, hány schilling van a zsebedben, meg hány a szekrényben a lepedők alatt. Baj ez?

Fagyos, koszos délelőtt. A társalgóban mindig nyitva voltak az ablakok a füst ellen. Leültem Bori székétől (meg Boritól) hat méterre. Vártam Janót, hogy menjünk gyalog Dorfenschlossenhausenmüssendorfba. Lentről fölhallatszott, ahogy az osztrákok üvöltöznek a panzió kocsmájában és csapkodják metál színű Nissanjaik ajtaját. Szívtam a schillingért vásárolt Symphoniámat, bámultam a mocskos függönyt. Néha a Nap teli pofával süt be az ablakon. Mint most. Túl világos, hunyorogni kell. Minden, amit látsz, mint egy összefogdosott fénykép.

Hunyorogtam. Bori megszólalt:

 - Igor!   

– Tessék.

– Te dolgozol?

– Öt perc mulva tizenegy.

Még csak szünetet sem tartott a következő kérdéséig, jelezvén, hogy szarik az ilyen trükkökre.

– Azért, gondolom, nektek sem ártana egy kis pénz, nem?

Ezt eltalálta.

Először is, mert a hét végén kijött egy rendőr a panzióba és leszerelte az összes magyar rendszámot az összes magyar Skodáról, Wartburgról, Zsiguliról és más egzotikus járműről. Így a transzport megszűnt. Azon ábrándoztam, venni kéne valami jó kis rozsdás Renault-t, ki tudja, lehet, hogy még két hónap múlva is itt leszünk. Másodszor pedig jól jött volna "egykispénz", mert közeledett a karácsony, és belegondolni se volt kedvem, mi lesz, ha Lotti nem tud ajándékokat küldeni Magyarországra, négy hónapja nem látott, nagyszámú rokonságának. Vagyis Bori fején találta a szeget. Így folytatta:

- Tudod, aki nagyon akar, az mind talál munkát.

– Tévedés. En például tegnap nagyon akartam, mégse találtam.

– Miért nem kérdezed meg a Brupper Palit?

Mert a Brupper Pali szokott kérdezni engem. Ez persze nem volt igaz (és ezt Bori nagyon jól tudta), Brupper Pali, ha akart, szilveszter éjszakáján is tudott munkát találni. De hát ő Brupper Pali volt.

– Magyrországról honnan jöttetek?

– Tessék?

– Magyrországról honnan jöttetek?

– Liszabon és Volgográd közt van egy dombos vidék. Az apám apja nyerte azt kártyán még a tizes években, majd fölépítette oda a siklósi várat. Aztán kitagadta az apámat, mert az feleségül vette egy moszkvai bankjegyhamisító lányát, akivel visszaköltöztek Siklósra. Az apám apja nem tudta elviselni, hogy a menye képtelen megtanulni a somogyi tájszólást. Menniük kellett. Én útközben születtem egy török teherhajón, Freemantle-be menet. Freemantle-ben aztán letelepedtünk, ahol tizenhárom éves koromban ismertem meg Lottit. Ő egy nyilvánosházban takarított, én pedig lopott biciklinyergeket szállítottam egy helyi kerékpármegőrzőnek. Lotti akkor kilenc éves volt. Egy gardenpartyról hazafelé menet a biciklimen teherbe esett, mert tandem biciklim akkor még nem volt, tudod, egy nyergen kellett osztoznunk. A gyerek megszületett, gyönyörű kislány lett, tiszta ükapja. Csakhogy két éves korában az adelaide-i Grúz Maffia elrabolta, és harminckétmilló ausztrál dollár váltságdíjat követelt. Nem tudtuk kifizetni. írtam a nagyapámnak Siklósra, aki ezt válaszolta: pénzt nem küldök stop, a gyerek nálam van stop, fölnevelem stop, itt van róla egy fénykép, kezében egy mai Népszabadsággal stop, mégegyszer nekünk ne írjatok stop. Még egyszer neki nem írtunk. Hanem elindultunk Siklósra. De a jugoszláv-magyar határon elakadtunk, mert nem volt pótizzó készletünk Valahol el kellett töltenünk az éjszakát, így jutottunk el Bécsbe, ahol Bob született. Onnan Traiskirchenbe mentünk a menekülttáborba ahonnan ideirányítottak ebbe a panzióba. Magyarországon sose voltunk.

Valaki megérintette a vállam:

– Igor ! Jól vagy? Kinek beszélsz? –Janó állt mellettem sálban, sapkában.

– Borinak –mondtam.

– Bori nincs itt!

– Dehogy nincs. Bori mindig itt van. Nem?

– Mindig, de most nincs itt.

Jobbra fordultam, Bori széke felé.

Bori széke üres volt.