Kapu

(4. fejezet)

Nagyon korán keltünk.  Még sötét volt.  Megittuk a kávénkat, megtöröltük a szánkat, és elmenekültünk Magyarországról.  1985-ben ez nem volt túl komplikált.  Én benne lettem volna, hogy csak eljövünk, de menekülni kellett. Az a módja.

 A dolog két lépcsőben zajlik. Először ki kell jutni valahogy az országból, utána be kell menni  egy "menekülttáborba". Van ilyen tábora néhány európai országnak.  Esetünkben a traiskircheni volt a legkézenfekvőbb (az útiköltség mérséklésére való elsőrendű tekintettel).  Megérkeztünk.

 A táborba be kell menni. Úgy értem, rendesen be kell menni a kapun. És meg kell kérdezni, hogy tényleg ez-e a tábor. Miután nincs kiírva. A világon mindenhol minden intézmény kiírja a nevét, a traktorgyártól az operaházig, az általános iskolától a börtönig, stb. Hogy itt mi a gond, nem tudom. Valakinek ezzel baja van, szemmel láthatólag.

 Előző nap egy bécsi szállodába lettünk buszoztatva egy soproni buszoztató egylet által.  Onnan Traiskirchenig taxival gyötörtük el magunkat. Emlékszem, valami villanyvonattal is mehettünk volna, de azon ültek már páran. A taxisofőr pont kétszer annyiért vitt el minket, mint amennyit mondott beszálláskor, de nem vitt rossz helyre. Amikor be fordultunk a "bizonyos" utcába, lassított, és félrehúzódott az út szélén.  Lehalkította saját hangját, és azt mondta:

 - Azok az épületek ott a tábor, az a kapu a bejárat. Elmenjünk odáig (ötven méter), vagy kiszállnak és odagyalogolnak?

 Nem értettem igazán, hogy mi ez, de nem is erőlködtem, hogy megtudjam. Ő az osztrák,gondoltam, az nagy dolog. Ok nélkül nem kérdez ilyet.

 Kiszálltunk. Lotti magára aggatta a nőiesebb szatyrokat (15 kiló alattiak), én Bobot meg a maradék konténereket.  A bejáratig azon gondolkodtam, nem kéne-e esetleg megszaggatnom az ingemet, jó lett volna egy kicsit sárba lépni vagy legalább kutyaszarba, de nem volt egyik se.  A nadrágom seggén volt egy szakadás, vigyáztam, nehogy eltakarja a nagy zöld szatyor.  Legszívesebben betolattam volna a kapun, de féltem, hanyatt eshetek.  Gyorsan kitaláltam egy sztorit, ha esetleg megkérdeznék (az osztrák, ruszki, magyar, vagy ausztrál kémelhárítás például), nem mi szálltunk-e ki abból a fehér Citroenből két perce. De nem kérdezte meg senki.

 Szóval zökkenőmentesen bemenekültünk a kapun. Néhány reményvesztett alak ólálkodott ott "hátha jön be valaki és akkor majd jól meg lehet nézni". Igen. Jól meg is néztek. Nincs tán félregombolva a sliccünk...  Zavarban voltam. Csak nehogy kiküldjenek, hogy tessék bemenekülni rendesen. A kapus csak azt akarta tudni, hogy tényleg ott akarunk-e maradni. Aztán szerzett egy rendőrt, aki egy irodába kísért minket, ahol mindnyájunk útlevele öt percen belül eltűnt. Én ezt jó jelnek vettem.  Egy évvel ezelőtt ugyanis a svédek , amikor kiutasítottak az országból, nem tartották maguknál az útleveleinket. Hogy azokkal itt mi lett, nem tudom. Lehet, hogy egy osztrák rendőr öt éve az én nevemen csempészi a téliszalámit Győrből Wienerneustadtba. Nem érdekel. Ők mindenesetre nem mondták meg, mit csináltak velük. Vagy csak elfelejtettem. Nem fontos. "Bent" voltunk. Nem kis dolog. Ránk zártak vagy harminc ajtót. Imádtam. Be voltam zárva oda, ahova annyira igyekeztem.  A legjobb dolog a világon. A hálószobánk kilencvenöt méterszer háromszáz méteres volt. Aztán este lett, aztán éjszaka lett. Mindenki elaludt. A nyitott ablakon friss szelek fújdogálták be a város szöszmötölését. Minden létező zaj az élet bizonyítékának tűnt. Csak kellemes zaj létezett. Aztán másnap, a reggelinél elaludtam. Aztán fölébredtem, hogy tovább élvezhessem bezártságomat.