A PoLíSz nekünk, mai és korábbi szerkesztőknek és szerzőknek egy sugárzó szelet, egy sugárzó sziget az életünkből. Századik emlékszámunkban a visszaemlékezők többnyire a szépségre emlékeztek. Most, 125. megjelenésünk alkalmával egy utólag megkérdőjelezetté vált eseményre, eseménysorra, tartós együttműködésre kötelességem emlékezni és emlékeztetni. Egyik kiváló szerkesztőtársam, akit a 90-es évek elejéig barátomnak tartottam, akinek prózakötetét a Kráterben is megjelentettem, felkerült arra a listára, amit az ’56-os intézet kutatói hoztak nyilvánosságra a Nagy Imre újratemetésének 20. évfordulóját megelőző napokban.

Mit számít nekem, hogy maga Nagy Imre is a bolseviki hatalom beépített embere volt a magyar emigrációban?! Engem bizony az én életem, s a mi életünk hamissága, álcázottsága érdekel.

Elővettem szerkesztőtársam első írói bemutatásának emlékeit. A bemutató én voltam. Aztán elővettem a szerző köszönőleveleit is. Bennük máig emlékezetes sorok, gondolatok 1981-ből. S az adatok szerint ekkor már öt éve folyamatosan jelentett akkori barátom „Kovács Gábor” fedőnéven. Rólam is, netán családomról is.

Most lapozgatom a verseit:

„Elhalkult a vers, elcsitult az Ének,

Kihunyt szikrája a tisztességnek!

A Fény is csak lassan sompolyog,

S fejünk fölött kimúlt korok

Elhamvadt csillagai égnek;

Jaj, mi magunkkal kötözött kéve.

Hazug csillagrendszer forog fölöttünk,

S Vágyunk bár konok, hiába hív és les az Égre,

Kihunyt csillaga a tisztességnek.”

Az első felnőtt költeményem című néhány soros vers még pontosabban szól írójáról, amit akkor nem ismerhettem föl, mert a szöveget lírai-filozófiai szerepjátszásnak gondoltam:

„Tetteim súlyát

Viszem,

Összetartom, amit

Összetörtem.

Mától fogva

hamis

Minden.”

Az alábbi sorok pedig már igazán önmagukért beszélnek az Akár a vér című versben:

„Bűn, hazugság,

Förtelem,

Rongyait

fölölthetem”

Érdemes felidéznem, hogy ugyanez az ember 1986-os verseskötetem megjelenésekor Illés Endréhez írt elemző levelet az érdekemben, szembeszegülve Pándi Pál véleményével. A kötetemet Illés Endre ki is adta.

Érdemes lenne még száz és száz emlék felidézése. De valami MOST végzetesen hiányzik az emlékezés lapjairól. Akárcsak egyetlen szó is szerkesztőtársamtól. A beismerés és a bűnbánat szava. Talán itt kellene befejeznem ezt a visszaemlékezést.

Ugyanakkor sorolhatnám még a különböző fedőnevű jelentők sorát. Álljon itt 1969-ből „Huszti László” fedőnév, 1971-ből „Forgó”, 1972-től „Izsák” és „Farsangi”, 1973-ból Pesti (a filmrendező) 1975-ből „Köves Zoltán” és „Francia”, 1986-ből „Havasi Zoltán” (a költő és később képviselő), 1983-tól „Ripacs”, s álljanak itt a tartótisztek, az irányítók nevei is, akiknek jelentettek: pl. Harangozó Szilveszter rendőrezredes, Gál Ferenc rendőr alezredes, főcsoport-főnökhelyettes, Baranyai György rendőrvezérőrnagy, s a későbbiekből Tóth Sándor rendőr százados, Vida Ferenc hadnagy, Fülöp József rendőralezredes, Signer György rendőr alezredes és Gál István rendőr százados.

Befejezésül egy 1982-ben írott versemből idézek, a gyengébb idegzetűeknek megnyugtatásul, volt aki már számolt akkor is a fentiekkel:

„– Spionokkal telitűzdelt sonka,

készül a szamizdat húsvétra –.”

 A szomorú ma is: nincs a kezünkben történetünk minden kártyája. A kirakós játékot elkezdtük, de mikor fogunk a végére érni?! Csak a mindenkire (!) kiterjedő teljes nyilvánosság biztosítása lehet a visszaszámlálás kezdete. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy hol válik szét a tisztességtelenség és a tisztesség, hogy ki lesz a bocsánatkérő és a megbocsátó, hogy a legnagyobb Bíró mérlegén kit, hogyan fog érni az Ítélet(idő).

(Megjelent a PoLíSz 2009 nyári számában)