A napok olyannyira összefolynak,

a hetek folyosóvá szűkülnek, a hónapok szürke ködben úsznak, a szavak szétszakítják szívem, árnyak bolyonganak szürke folyosókon, régvolt, elfeledett arcok bújnak elő mikor legkevésbé várnám, szívszakadva futnék és futok is ki nem mondott szavak elől, a fejemen mintha tölcsér nyílt volna és minden átáramlik, minden csak van mellettem, emberek, arcok távoli kör külső szélén állnak, nem akarom még beengedni őket, a varázskör továbbra is jól működik, nincs szükségem álkapcsolatokra, nevenincs barátokra, pihekönnyű csevegésre, mikor beszédre és szavakra sincs szükségem igazán, csak állandóságra, közöny ült a lelkemre, szinte agyonnyom, szabadulni nehéz, mert gúzsba köt, a szürkeség lenyomja  a szívem szavait, lélekkiáltásaim messzire szólnak, de lefojtom, mert nincs helye beszédnek, szónak, simogatásnak... Az egyhelyben topogást nehezen tűröm, nyughatatlanságom néha utat törne, szigorú vagyok, nem hagyhatom, vezeklés talán, a sok bűnbánat, rossz lelkiismeret, hogy valamit, valahol nem tettem meg, vagy jobban kellett volna, ilyenkor lelkem szabadabb fele őrült sikításba kezd, mindenki saját maga teheti tönkre csak saját magát, bólintok, s kezdem a körbefutást magam körül körbe-körbe, kitörnék, még nem tudom a módját, álmaim csapongók, ziláltak, köznapjaim álomtalanok, mert félek, a hajnalok megérintenek, de elhessentem magamtól, félek a szív simogatásaitól, szinte...hiányérzetek sokasága önt el nap, mint nap, s az árnyak bolyongása sustorgássá szelidül, mintha rég elfeledett testek át- és átsuhannának rajtam, hogy éreztessék itt vannak, nem feledhetők, simogatnak, suttognak, vágyakat ébreszetenek, hiányérzeteket árasztanak, boldogtalanságot sugallnak, csók-ízeket élesztenek, öleléseket, simogatásokat élesztenek, hamis és igaz szerelmeket idéznek, és nem engedik megszakadni szívem, védőfallal vesznek körül, várnak, várják a megfelelő pillanatot, hogy újra szabaddá tegyenek engem, a lelkem, a szívem....