OLVASÓNAPLÓ (VIII.)2010.08.17. 05:07, Turcsány Péter
Útján a benső időnek
A belső idő olyan kőhöz hasonlít, amit Isten dob fel,
s lendülete addig tart, míg az ember nem érzi ideje múlását, s csak a dobás ívének csúcsán érezheti a benne – s így – felette is eljáró lendület csökkenését, önideje határát. Kit minél magasabbra röpít Isten hajító karja, annál időtlenebb a lendület ereje és annál kevésbe lehet áldozata az elmúlásnak. Betegség, évek gyöngítő sodra érzéketlenek azok számára, kit Isten akarata röptet magasba, mint a solymászé a sólymot.
Ó, Istenem add, hogy létünk időtlenségbe kitolt tetőpontján érkezzünk vissza Hozzád! Hosszú, erős, őszi érést adj nekünk, Istenünk, hogy beteljesíthessük akaratodat, s gyarlóságaink visszahúzó, földi vonzását (szinte) ne kelljen megtapasztalnunk.
Ó, vers-valóság, szép halálom,
Isten-tenyér, feltámadásom!
Mit kívánnék e roncs planétán,
mily gyümölcshöz út gyönge létrám?
Elveszettségem megtámasztom,
el ne csússzam egy rút haraszton.
– Írja barátom egy nyárvégi elégia-töredékében. És a fenti nyitógondolatokra oly könyvben találok viszont-rezdülésekre, amely ötven évnél több elnémítás és cenzor-rabság után szabadult ki olvasótáborunk asztalára. Kodolányi János Én vagyok című Krisztus- (és nem, ahogy többen állították hamisan, Júdás-) története szintén a végső etikai kérdéseknél veti fel az Istenhez jutás, az Istennel egylényegűség végtelenítő és határtalanító erejét. Krisztus magyarázza Júdásnak a II. Rész nyitányának egyik sodró párbeszédében: „Tudnod kell, én leteszem az életemet s újra felveszem azt. Úrrá kell lenned az életen és halálon. Ha testedet elhagyod s ha a fénybe szállsz, hallhatatlan isten leszel, nem pedig halandó. Minden embernek ez a célja. Mert ez az út visszafelé, az Atyához, akiből kiszakadt. Hogy az út rövid lesz-e vagy végtelen hosszú, tőled függ.” „A szenvedéstől és az úttól nem menekülsz, csak ha vállalod. Mennél jobban futsz előle, annál jobban szenvedsz. (...) Aki engem követ, nem jár a sötétségben, hanem a fénybe lép. Ha van hited, él benned a bölcsesség és okos is vagy, a végtelen utat egyszerre járod végig, a meredeken, a szakadékok között, válladon a kereszttel. Így lépsz az örök fénybe, s nem születsz többé és nem halsz meg.” Különös megváltás-hit. 1951 őszén vetette papírra Kodolányi, 1952-ben véglegesítette a regény szövegét, s most 2003 tavaszán jelent meg a teljes, szándék szerinti texus. Hála Istenem, hála Néked, hogy a remekmű teljességével gyarapodott ismét magyar és egyetemes irodalmunk, kultúránk, hit-keresésünk és hit-megtalálásunk.
Mennyire megható II. János Pál pápa hatalmas erőfeszítése és akaratereje Isten szolgálásának útján, fáradhatatlan, felemelő és fölfelé ívelő; már-már a Mennyei Birodalom angyalainak szárnyát véljük suhogni itt körülöttünk, mikor útjait rója közöttünk, a beteljesítő utat. Mennyire féltjük őt, amikor végre jönnek a déli, az esti híradások, hogy újra és újra hitre intette az embereket, hogy boldoggá avatott, hogy népeket békített és sorsát, sorsunkat Isten kezébe helyezte kérve és könyörögve. Az ő „keresztje” most mi vagyunk, az infernális ezredvég-átmenet emberisége.
Ó nyár, ó nyár, ti nyári szép napok,
bizton lesz honvágyam utánatok,
családom mint bolygók vettek körül,
naprendszerként már-már időtlenül,
s ha megállt olykor egy-egy fénysugár,
papíromon pihente ki magát
erőt meríteni évmilliárdos
útja meg-megújhodó hosszán
belőlem, kiben a csönd lelke szálldos,
nyugodna rajtam, nyughatatlan lombján.
|