A várakozás izgalma túlcsapott rajtam.

 Egyszerűen tehetetlenül szédelgek magam körül, annyira félek és bízom és összezavarodom, majd kisimulok, pörgök, majd lecsitulok, egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. Reggelente végigjárom a családi állat-és növénykertet: először a halakat etetem meg, miután a macskabagoly felrikácsolt a hajnali ájulatból, az aranyhal hangos csámcsogással jelzi, hogy enne már, a teknős ki akar úszni az üvegfalú helyéről, lelkesen szétmarcangolja a szárított halakat, majd Zizihez libbenek, a szíriai aranyhörcsöghöz, bámulatra méltó kis lény, hatalmas, sugárzó gombszemében annyi álmosság, szó szerint álomittas, hogy újból én is aludni szeretnék. Szorgosan elraktározza a berakott zöldségeket, száraz kenyeret, majd kényesen kiválasztva a kedvenc falatot vackába viszi, és mókásan enni kezdi, elvégre én is szeretek ágyban enni, majd ízlésesen elrendezi papírzsebkendő-cafatokból és forgácsból rakott ágyát újból aludni tér.Az erkélyre vonulok tovább, lelkesen bólintok a hajnalnak, aki a felhőágyát szétszabdaló nappal küzd még egy keveset, majd kecsesen int és tovatűnik, a virágaim megköszönik a hajnali locsolást, a kiültetett paradicsomok hálásan kinyújtóznak a víztől, a házmester néha bosszúsan felnéz, mert a múltkor sikeresen nyakon locsoltam, és nem győztem elnézést kérni...a reggel tovaúszik, és én nem tudok mit kezdeni magammal, tegnap volt, hogy a minden rosszat elmosó, szívig ható szerelmeskedés után fél órával felpattantam, indulnom kellett, menni, menni, a férjem csak bólintott, tudva milyen érzés, rajta is átsöpört már néhányszor, hagyta menjek a fejem után. Végigrohantam a városon, amit húsz éve lakom, de valahogy csak néha éreztem magam idevalónak, mentem, szinte rohantam, egy szempárt kerestem, és nem találtam, a patakot is megnéztem, most nem tombolt, csak morajlott, piszkot, szennyet, szemetet köpködött maga köré, az erdők szennyesét hordta még magával, és a felsőváros szemetét. Vásároltam a vevés öröme nélkül, céltalanul, bűntudattal, olyan szívet nyomó feszültséggel, amit csak a kényszervárakozás és pénztelenség ad, majd mentem újból, hogy elfáradjak, és célja legyen az estének. Annyira várom az indulást, hogy belefájdulok, szívem nyersen a földre húz, imbolygok tétován, reménnyel, majd reménytelen ürességgel, ami ellen már harcolok. Félek és aggódom, és újra félek, majd hittel töltődöm és bízom, majd görcsbe rándulok, szívem mázsás lesz, szájam keserű, aztán újból meggyőzöm magam, és hagyom, mert nem tehetek mást, az idő-homokszemeket lassan kifolyni az ujjaim közül, várom és vágyom a változást...