Úgy esett, mintha dézsából öntenék. A szikkadt talaj szomjasan itta magába a sóvárgott nedvességet, a bokrok, fák, virágok felélénkülve hajladoztak a friss szélben.
A román–magyar határ mentén magas termetű férfi botorkált.

Úgy esett, mintha dézsából öntenék. A szikkadt talaj szomjasan itta magába a sóvárgott nedvességet, a bokrok, fák, virágok felélénkülve hajladoztak a friss szélben.

A román–magyar határ mentén magas termetű férfi botorkált.  Éjfél körül vágott a határnak. Egyszer elesett, azontúl minden minden lépés, a legkisebb mozdulat is fájdalommal töltötte el. A szél arcába fújta az esőt, s így még kevesebbet látott a koromsötétben. Hopp, egy fa! Kimerülten sántított a terebélyes fatörzshöz. Alatta pajeszes, zömök legény üldögélt.

– Bună seara! (Jó estét!)

A fiatalember riadtan pattant talpra.

– Maga… román?

– Mondjuk úgy, hogy romániai. Szászrégenből.

– Csak nem maga is… ? Hű, de megijedtem!

– Ugyan! – mosolygott a férfi. – Se puskám, se mundérom.

A legény megkönnyebbült.

– Tudorán – rázta meg a kezét, s a nyakába borult.

– Jung.

– Azt hittem, Magyarországon vagyunk – magyarázta szégyenkezve –, és…

– A macska szőrös, mégse borotválkozik – kuncogott a szász, utána felszisszent.

– Valami baj van?

– Semmi, csak a lábam… Nyilván megrándult – huppant a fa tövébe.

Hallgattak.

– Szóval hol vagyunk? – tapogatódzott a fiú.

– Hát… izé… Magyarországon, hol a csudában lehetnénk? Te hova mész?

Egyelőre sehová – bökött a férfi a lábára. – Kicsit pihenek, aztán együtt megyünk tovább.

– Merre testvér, merre?

– Keletre, nyugatra, a darvak után – buggyant ki a szeméből a könny.

– Rokon? Ismerős?

– Senki.

Jung eltűnődött. Tizenöt éve tanított hol itt, hol ott, főleg német nyelvet. Gyökeret verni nem tudott. Alig állapodott meg, már számolták is is fel az iskolát. Gyakran a szülők bele­egyezésével, akik szerint csak a román iskoláknak lehetett jövőjük. Legutolsó munkahelye mégsem a szülői, hanem a buldózerpolitika áldozatául esett. Akkor megrendült, mintha összetört volna benne valami.

Tudoran szüleire, testvéreire gondolt. Apja hetek óta fizetés nélküli szabadságon lebzselt. Nem volt munka, valamennyi gép leállt. Bátyja börtönben, amiért egyszer horogkeresztet rajzolt a főtitkár portréjára. Azóta követik, fontossá váltak, legalábbis a Securitate szerint.

– Kezeket fel!

 Az erdélyiek rémülten néztek körül. Hét géppisztolyos román állta körbe őket.

– Mit… mit akarnak? – tért magához előbb a tanár. – Ez itt magyar terület.

– Még nem, uraim, még nem – vigyorgott az őrjárat parancsnoka, egy vörös hajú, ragyás képű ember.

Pitymallott. Ekkor vették észre, hogy egy árok szélén állnak, alig pár méterre a magyar határsávtól. A fiatalember nevetni kezdett, eleinte halkan, csak úgy befelé, aztán egyre hangosabban röhögött.

– Megbuggyantál? – világított arcába a zupás. – Vagy rajtam röhögsz? Nem hallod? Vágd kupán ezt a tetűt! – parancsolt a szászra.

– Én? Miért?

– Mert így akarom, mert itt csak én nevethetek. Ha akarok, vagy fütyölök, ha éppen kedvem tartja, csakhogy akkor nektek táncolnotok kell ám.

– Nagyon sajnálom, de ok nélkül nem szoktam pofozkodni.

– Vagy úgy! Az iratokat!

Megmutatták.

– Gondolom, tudjátok, mi vár rátok. Pfuj, hálátlan csürhe! – tört ki váratlanul. – Pártunk és kormányunk ad lakást, ruhát, mesterséget – emelte fel a kezét.

– Nemzetiségi jogokat – kontrázott rá erre gyorsan egy rózsás arcú járőr.

– Munkát – deklamálta a másik.

– Kenyeret – harsogta kórusban valamennyi járőr.

– Aztán, amikor nektek is törleszteni kell, uzsgyi, irány a határ, s még azt hiszitek, hősök vagytok – intette le a kórust elégedetten a zupás. Egy frászt! Tudjátok, ki a hős itt? Én vagyok, meg ők – biccentett a kiskatonák felé. – Természetesen mélyen tisztelt elnökünk és főtitkárunk után – vágta vigyázzállásba magát –, akinek bölcsessége és forradalmi újításai az egész országot híressé és boldoggá tették. Hazánk…

Szavai a kiskatona köhögésébe fúltak.

– Hazánk…

Megint csak nem folytathatta, hála a mennydörgésnek. Ekkor egy lapos kőrakásra ült.

– Háromig számolok. Ha akkor sem ütsz, füttyentek a kutyáknak. A többit a fantáziádra bízom. Egy…

A szászrégeni nem moccant.

– Kettő. Mondom, kettő… három!

Jung védekezően takarta el az arcát. De semmi sem történt, csak az őrparancsnok vihogott.

– A nap hőse. Vegyetek példát róla!

Egy pillanatig elgondolkozott, majd a románhoz fordult.

– Most te következel. Ne izgulj, nem kell megütni. Mi, románok ennél finnyásabbak va­gyunk. Én csak annyit kérek… Na, mit kérek?

– Hugyozza le a fasisztát! – kiáltották a járőrök, akik már kívülről fújták a parancsnok „vicceit”; persze nem csoda, miután az szinte naponta produkálta magát, talán parancsra, de az sem kizárt, hogy valóban kedvét lelte benne.

– Eszemben sincs!

– Szóval te is megtagadod a parancsot. Na ja, gondolhattam volna – sétált el a férfi a kipi­rult fiú előtt, váratlanul megfordult, s úgy rúgta hasba, hogy az hétrét görnyedt. – Egy kis ízelítő abból, amit ezután kapsz: húst benzinnel és árammal – verte agyba-főbe a srácot, hogy, úgymond, meghallja az angyalok muzsikáját is.

Tudoran a tanárra pisilt.

– Egészségedre! Látom, tanulékony vagy – veregette meg a katona a félájult fiú vállát. – Ha tetszett a menü, kérhetsz repetát is. Jutalmul megengedem, de csakis neked, hogy meg­csókold a… seggemet.

A román ezt is megtette, noha csak úgy reszketett az undortól meg a gyűlölettől, amint a zupás alfeléhez hajolt. Végül mégse bírta tovább, és a férfi fenekébe mart. Az felüvöltött. Tudoran hörögve engedte el, s még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a határsáv felé futott.

– A kutyákat!

Egy pillanat alatt utolérték. Amikor a parancsnok és a járőrök odaértek, már csak egy mozdulatlan, véres masszát láttak. A kiskatonák borzongva állták körül. A rózsás arcú öklendezni kezdett.

És a szász? Eltűnt.

– Szimat, Hektor! Pixi!

Az idomított ebek ugatva nyargaltak a fához.

– Mássz le, te fasiszta!

Jung fütyörészni kezdett.

– A hétfán fütyölőjét a kurva anyádnak! Mihai, szedd le onnan azt az idiótát!

A rózsás arcú engedelmesen kúszott a fára. A tanár azonban ügyesen védekezett, hol kitért előle, hol visszarúgta az ímmel-ámmal mozgó kiskatonát. A parancsnok tétován toporgott. Lövetni nem mert, miután a madárka se támadni, se menekülni nem akart. De akkor mit akar?

– A kölyök! – kapta pillantását Tudoran „holttestéhez.” – Ez nem igaz!

A holtest feltámadt, sőt, pár pillanat, s máris odaát van, hacsak azonnal le nem löveti.

– Tűz!

A határőrök haboztak.

– Aki lelövi, kap egy csomag Kentet.

Engedelmesen tüzeltek anélkül azonban, hogy eltalálták volna, utána újra céloztak, és megint elvétették. A zupás vészjósló arccal nyúlt a pisztolyához…

Néhány nappal később a következő hírt közölték:

Az Agerpress jelentése szerint a napokban egy román állampolgárnak sikerült Magyarországra szöknie. A járőrök és határsértők közt előzőleg heves tűzpárbaj robbant ki, melynek következtében a hős parancsnokot tarkón lőtték. A többiek sértetlenek.