Benő aznap rútul kifáradt. Jobbra-balra kilengve — mint egy kövér kacsa — fáradtan böfögött, de a megnyugtató otthonszagtól átitatva, egészen felszabadult. A kulcsát belegyömöszölte a zárba, elfordította, és benyitott. Életének párja éppen a komolyság szobrát próbálta mintázni. Ha zsűrizték volna, bizonyára nagy sikerrel.
— Szervusz picimicim! Merre és hogyan? Vannak-e jó és szép újságaid a te untyum-puntyum ucuri-hucuridnak?
Jolánka még sosem mondta, de ki nem állhatta az ilyen gügyögősdit, ám Benőt meg nem akarva megsérteni, sosem tette szóvá. Most is csak egy picit húzta el ajka jobb sarkát, aztán visszakomolyodott és tömören jelezte, hogy nincs.
— Mi nincs kedves?
— Újság.
— Milyen kimért vagy ma! Hol vannak a holmijaink?
— Benézett Ernő.
— Ah, mégis titkolózol előttem. Egészen megijedtem, azt hittem, hogy betörtek jártak itt. Úgy örülök, hogy meglátogatott az Ernő. És mi jókat mondott a jó öreg Ernő?
Benő nem vette a bátorságot közölni, hogy halvány fogalma sincs, ki is az az Ernő. Általában a névfelejtők tágas, vagy szűk csoportjába tartozott — szemlélet kérdése — akiknek nem volt célszerű azt mondani, hogy a szomszéd Sanyika ezt, vagy azt csinálta. Százszor hatékonyabb volt annyit mondani, hogy a sipítós hangú kisgyerek, a negyedik lépcsőház harmadik emeletéről, aki állandóan vakarja a fejét, és az édesanyja sörcsapoló nő, apukája pedig sörellenőr. Evvel biztosan be tudta azonosítani, hogy a Sanyika az. Bonyolult az élet… Körülnézett, mindjárt az elején feltűnt, hogy az előszobában, de a konyhában, a hálóban és a nappaliban sincs semmi.
„Az az asszony valami érdekes női trükköt csinált, olyan igazi nagytakarítást, és valahol a köténykéje zsebébe bújtatta a bútort.”
— Aranyom, kérlek most már csináld vissza a lakást.
— Nem lehet.
— Miért, kicsikém?
— Elvitte az Ernő.
— Aha… Mindent? A televíziót is? Alig vártam, hogy végigvágódjak a heverőmön és távirányítózzak egy jót, addig is én lettem volna a világ ura…
— Nicsak, egyetlenem!
— Értem. Hát ez kellemetlen, de majd csak visszahozza. Addig is igyunk Ernő egészségére!
— Nincs pohár. A csapban ugyan van víz…
— Értem, drágám. Talán oda kellene szólni Ernőnek, hogy most már hozza vissza, amit odaadtál.
— Nem lehet.
— Miért, drágám? Olyan kis félős vagy! Majd én beszélek vele, mint férfi a férfival, különben is Ernő egy kedves fickó, és nagyon örülök, hogy meglátogatott.
— Nem tudom a számát.
— Az baj, de majd átlépek hozzá. Most hirtelenjében nem jut eszembe hol lakik…
— Nekem sem.
— Jé, már te is felejted a neveket meg a címeket, mint én?
Szinte dörzsölte a kezét Benő, majdnem kizúdult belőle a káröröm.
— Tudod, bejött, bemutatkozott, olyan kedves volt az Ernő. Két másik nyakkendős úriember közben pakolt kifelé. Ha láttad volna a mordályt, amit nekem feszített! Remegtetően gyönyörű volt. Az a magabiztosság, az a leírhatatlan nyugalom, ami áradt belőle. Megcsókolta a kezemet, persze miután már mindent kipakoltak, és elment.
— Értem, kedves, pontosabban, nem annyira… Mondd, van még a sarkon vagy általában valahol újságárus? Szerintem sürgősen szükségünk lenne néhányra ágyra, lepedőre, takaróra és — ezt nem tudom kimondani zokogás nélkül — televízióra. Majd mondd meg az Ernőnek, hogy azért… Na mindegy…