Van, mikor elfogynak a szavak. Van, hogy a lelkem szakad, szívem csordul. A lélek fájdalmaira nincsenek szavak. Fizikai, tehetetlen sajgás ez, szaladnék ki a látható világ széléig, hiszen oly sokszor jutottam már el ezidág. Van, mikor emberek, lelkek kerülnek közel hozzám, a sors, a bennem lakó Isten, a saját, különbejáratú fog kézen, vezet. Nem is kell, nem is lehet megmagyarázni. Az Élet, ami színes fátyol azoknak, akik élnek, mind tudják ezt. Emberek kísérnek az úton, amely innenső oldalról nézve talán hosszú, a végén talán túlsággal rövid is. Szeretem, ahogy van. Néha mázsás lélek-súlyokat cipelek, enyémek. Van, mikor elfogynak a szavak. Mikor munkából, sorsból, karmából, egyebekből olyan ember kerül melléd, kíséri életszakaszod rövidebb-hosszabb folyamatát, ami túlmutat köznapi dolgokon. Ezek mélyen az idő és a lélek útjainak kusza mélységeire mutatnak. Nekem Terike néni ilyen volt. Szerettem élete meséjét, humorral, mély lélek bölcsességgel átitatott mondatait, humorát, ártatlan nefelejcskék szemét. Sosem panaszkodott. Nem félt, hite, jelleme erősebb volt. Néztem, néha dühítő tehetetlenséggel, ahogy szökik belőle az élet, és én semmit sem tehetek. A fájdalmat a kék szemekben. Haldoklónak kezét fogni különös érzés. Most, hogy a lélek könnyei mossák arcom, most kérem a bennem lakó, elengedő, szeretettel teli, békés Istent, hogy legyen álma, útja Fénnyel, szeretettel teli. Köszönöm a hosszú, különös élet meséit, kiragadott mozzanatait, amiket megosztott velem, a jóságot, ami sosem hagyta el. Gondolataim közé újból felállt a Nincs. Kosztolányi Halotti beszéde illik hozzá, szerintem Ő is szeretné. Isten Önnel, Terike néni...