De az megmarad...

   Mikor nem maradt más……

Abban az évbe is olyan gyönyörű volt a nyár, mint ma. Dúsan nőt a fű az út mellett, illatoztak a virágzó akácok, repültek a fecskék, a csipkerózsa bontogatta rózsaszínű virágait. Kihallatszott a faluból a vasárnapi harangszó. Ünnep volt, áhítatos csendes vasárnap reggel.
Templomban készültem. A hófehér kis blúzomat és az iskolai rakott szoknyámat vettem fel, mert bár már nem jártam iskolában, még mindig ez volt az egyetlen ünneplő ruhám. Édesanyám befonta a hajamat, a fehér szalagot is bele kötötte, Majd az elkészített kis kosarat a kezembe adta, amelyet nagymamámnak kellett elvinni, aki már évek óta egyedült élt a faluban lévő kis házában. A mi tanyánkhoz két kílóméternyire volt a falu, hát iparkodni kellett, hogy a mise kezdete előtt, beadjam mamámnak a kosarat. Jó kiléptem, boldogan dudorászva siettem a falu felé. Amikor az utca végéhez értem ahol mamám lakott, láttam hogy egy szekér áll a ház előtt. Ugyan ki lehet a vendég, találgattam, csak akkor torpantam meg, amikor az ablak alá érve hangos szóváltást hallottam. Nagymamám sírva könyörgött, „ Jaj Jani fiam, nem teheted ezt velünk, legalább várd meg, míg szólok a családnak, szedjék össze azt a pénzt amit itt adóban követelnek tőlem” Menjen ki innen, míg szépen van, kiabált a janinak nevezett ember, ha eddig nem fizetett, most már késő! Ti meg pakoljatok, szólt az embereinek, ne maradjon itt semmi, csak a kereszt a falon és köpött egyet. Álltam ott meredten, hang sem jött ki a számon, aztán átöleltem az én pici mamámat és kivezettem az alsókonyhába. Akkor jött át a szomszédból Matyi bácsi, ő is kérte a hangoskodó Janit, várjanak, amíg ő szól a családnak. De akkor már hordták ki a bútorokat, rakták fel a kocsikra, mert akkorra már oda állt egy másik kocsi is.
Matyi bácsi meg simogatta a fejemet és mondta: Menjél el kislányom a templomban, én majd üzenek apádéknak, Nagymamádra meg vigyázok. Mentem én szófogadóan, de a templom ajtóban megálltam. Már régen tartott a mise, hallottam az éneket” Téged Uram dicsérünk.” Ez már a Tedeum, gondoltam, mindjárt vége a misének. Még akkor is ott álltam, amikor jöttek ki az emberek a miséről. Körül vettek az ismerősök, kérdezgették mi történt? Ahogy tudtam, elmondtam, mi van nagymamánál. Egy pár közelebbi ismerős, rokon jött velem. Amikor odaértünk a mama házához, már nem voltak ott a kocsik, sem az emberek. De ott voltak a szüleim, nyugtatták nagymamát, édesanyám sírdogált. Ott volt az emberek között a zsidó boltos, Kelner Feri bácsi, és keservesen káromkodott. „ az anyjuk rabló Úristenit, ezek olyanok mint Hitler! Én meg besomfordáltam a házba és megdöbbenve láttam, mindent elvittek, csak a fekete kereszt az aranyozott Krisztussal függött a két ablak között a falon.
Mondani kezdtem az én kis gyerekes imámat:” Én kedves Jézusom, Tehozzád fordulok, mert emberek között segítőt nem tudok.” Másnap reggel hozta a hírt Matyi bácsi, hogy minden holmi be van rakva a községháza udvarára, és hogy kedden, a piac napján lesz az árverés. Hogy mi történt ezután pontosan nem tudtam, csak azt, hogy amikor a következő vasárnap mise után mentem meglátogatni nagymamát, már minden elhurcolt bútor a helyén volt. Ámultam, nem akartam hinni a szememnek, hát visszahozták, kérdeztem mamámat, mire Ő csendre intett, súgva mondta, hogy az úgy történt, hogy a szomszédok, rokonok, jó barátok az árverésen mindent visszavásároltak, és éjszakánként, lopva egyenként visszahozták. „Apád mondta, hogy lassanként majd, visszafizetjük” Ma sem tudom, miképpen lett vissza fizetve ez a segítség, de azt megtanultam, hogy mit jelent egy közösségben az összetartozás, az igazi barátság. Mert ahogy édesapám mondta, a barátság többet ér, mint egy drágakő! És amikor Wass Albert halhatatlan sorait olvasom, vagy hallom, könnybe lábad a szemem, mert ugye,
”A víz szalad, de a kő marad, a kő marad”