2015.06.10. 23:09
Lányomnak,
A Mária-templomban a Mátrában
Ezerféleképpen érlelődik minden itt köröttem,
s elnézem, s részenként most is érdekel,
s az is, hogy a szellőrózsa ide térdepel,
hiszen jártam már itt hajnali ködökben.
S amikor az eső cseppjei
arcomat verdesve lelkesednek,
egyre szelídebbnek
termik a nyár csermelyeit.
S amikor az eső cseppjei
arcomat verdesve lelkesednek,
egyre szelídebbnek
termik a nyár csermelyeit.
Nem szólhatok erről szabadabban,
mert mindig tudtam, itt dobog
a létezésed a dombokban,
s mert tőled boldogok
ők szólnak rólad a szavakban.
Illatos kamilla folyama a réten.
Gyerekkoromban úgy éreztem, hogy ilyen a szeretet.
S ma itt csodák nyílnak neked
egy melengető képben.
Sejtettelek a reszkető nyárban,
s a kora ősz bolyhos neszeiben,
titkok beszédében,
s minden sóhajtással védem:
ez az elmondhatatlan ez a jelenő áram
az egyetlen igen.
Jó volna belül lenni a teljességen,
szemlélődő odaadódásban,
mint a fényt lélegző hársfa,
tűnődve, tudatlan védettségen.
Én gyakran szomorú vagyok, s csendes.
Lombokban bontakozik a hitvallásom.
És meg tudom élni a méltóságot,
mely dísztelen, és közel van Istenhez.
A sarkos évek nem mérhették olcsón
döntésüket, hogy elvegyék rólam,
jelen voltam sok tennivalóban,
s lerítt róluk – nem segítik sorsom.
De az, akihez alázattal,
magamat kérve szólok most is,
virágok réti csészéiben mosdik,
és mint a lélek, kertetlen, házatlan.
Én voltam itt, a bükkerdő szegélyén,
ki futó ösvényen bólint, megáll,
este felé, hogy a nap lejár,
... a távolban falusi ház, füstölgő kémény.
S fehér vásznakkal a bájos asszonyok
a hajnalra várnak, harmatot szedni,
ez a hazám itt, mit mondjak, ezernyi
betűként a levelekbe írt titok.
A szeder fonákján ez a tenyerem rajza,
a hársfa itt lélegzik a tüdőmben,
ilyen mindenségből nőttem
árnyként vagy méhrajjal a létbe rajzva?
Mégis elmélyülten, hallgatag derűvel
íme áthallgatom magamhoz a kinti
remegést, mely örömmel érinti
érzékem, s mely szenvedésben tűnt fel.
Mit szólhatok én – egy szigorú tükörben?
Az Istent innen elzavarták
kertelt charták.
(Voltam én is törpe.)
S ő hordta keresztjét szekérút menti
libafű-pázsitos árkok partján,
vigasztalta margaréta, pipacs és borostyán,
s a lábához borult – a falusi Krisztust szeretni.
Lapos bádogteste volt a jel,
sugárzott mégis, meggörnyedt,
napszámok mellé állt, kicsit könnyebb
volt így húzni a kapát
Együtt élve az ő szenvedéseivel.
Saját arcra lelve így. Nehéz.
önsorsán éldelve, bujdosó
igazzal, de saját sorsában olvasott
az, aki a versbe néz.
A reggel rideg, jeges, bronzderes.
Erdőkben rekedt a börzsöny ősz,
ám az ország útján motoz, elidőz
a hajnal, éledez.
Voltak évek – táncolták a sarcot,
s a Krisztus-arcú gabonaszemek
óhajtott jövője odalett,
üvöltő padlásokon szél marsolt.
S most, hogy újra pelyhezik a föld,
a barázdákra élő fény borul,
leszünk az életre tanúk
az ember előtt.
(2002–2012)