Így nem szóla Zarathusztra

...mondják azt is, hogy Nietzsche

azért hirdetett egészen már irányt,

hogy érvénytelenítse

vonzalmaimat köznapi dolgok és egymás iránt...

mégis – ha újrakezditek a karmikus

időt, én annyit mondok,

hogy mint valami keramikus,

forgassatok mezítláb egy fazekaskorongot.

Ha kipróbáljátok,

micsoda élvezet,

és borosbögrét emelek rátok,

idenézzetek!

Bár lehet, hogy valami kármentő

mellett ácsorgok,

s felvihog pár nemtő,

mert a bor rámcsorgott.

Nem baj / – így nem szóla

Zarathusztra /, készítünk új készletet:

„Egészségünkre!”, s nem marad le róla

az ékezet.

Kapásbor

Ezek a jó borok

a munkánkból teremtek.

Volt dolog

a hegyben.

Napközben a kapásbor:

„Ízlik?”

Esküszöm, hogy máskor

se úgy a tiszta rizling.

A soron akkor ott,

úgy tíz körül

a nap már a hátamon forgott,

mint valami köszörű.

S kiáltott a gazda,

lóbálta az üveget:

„Mit csinálsz a gazba’?

Idesüss, gyerek!”

No és ittuk-e?

Azám. A második felöntést.

De a tüke

igért jó termést.

Hej, haj, hozzáittam

fröccshöz, borhoz

az eget, a nyíltan

berzenkedő bokros

határon túl a

rétet,

meg mindent, amerre indulna

jókedv, ígéret –

Pincepörkölt

Pincepörkölthöz

nem a pincét pörkölik,

miközben a bort

hörpölik.

Bögréből iván,

de nem szódalével,

ám néha a húsra

egy-egy félbögrével

loccsntván, hadd igya,

kell rá ennyi még,

jancsikályhába

száraz venyigét

tömögetve,

csak lobogjon,

de a kedvünk

ne fogyjon.

Ugyanis az a jó,

ha bors, bor, paprika

sem marad ki,

úgy merik a

tányérokba

– se szék, se asztal –

de megbirkózunk

a szafttal.

S miközben tömöd

a fejedet,

a hegy fölött

átnevet Benedek.

Szőlőfürttel

Néztem, hogy a borfolt szétterül

a kifeszített abroszon,

s nem tudom, miért élveztem,

bizonyára a déli érzékekhez tartozom,

bár nem beszélek négerül.

A véletlenül felborult pohár bor

nyugodtan itta be a szűz rost anyagát,

mint amilyen természetes módon

kerül kézbe metszőolló vagy éppen szívlapát.

Ámde akkor megorrolta mozdulatom testszagát

bizonyos elvárás valamilyen együtt-valóságban,

s én – hogy úgy mondjam – egy esetleges

hálózsákban

nem maradtam. „jojcakát!”

Nem is tudom, hová tűnt el.

Később találhatott volna ürügyet,

s én szőlőfürttel

köszönhettem volna.

Ilyenek ezek az ügyek.

Nagyanya – Dolina felé

Leginkább a nagyanyát fogyasztom,

végülis – versekbe írom át, s így egyre inkább

elfogy onnan, ahol van, fogy-fogyogat,

ámde – milyen furcsa változás –

miután fönn megjárta a tiszta égi arcot,

itt lenn a gyerekbe mozdul át,

hej, nagyanya, micsoda zsivány

tréfamester vagy, te, Káré Magda,

Kiírlak a Dolinából, ahol harmatos

reggelen mentünk Nógrád felé,

én, mint gyerek, te meg a botoddal

tapogattad a rendes kemény szekérút

közepén a fűcsíkot, te, nagyanya,

               te nagyanya,

nézd csak, hogyan fogyasztalak

ide, ebbe a időbe,

ahol testesülsz

a lányom felismert fejtartásában,

s persze, bennem is, amint a kedvesem

előreszalad, bevár,

akár én téged, nevetve, Káré nagymama.