„A kacsavadászat titka, hogy nekem kell először észrevennem, és attól kezdve nem szabad ránézni. Lassan, nem zajongva szabad csak megközelíteni.”

A Tápiónak, volt egy mellékága Pánd és Tápióság között. Sokat jártam ide is, mert a meder, viszonylag keskeny volt és a víz sem volt mély. Körülötte mocsaras, zsombékos rét ékeskedett messziről hirdetve, itt még a természet az úr. Ezt a mellékágat valószínűleg mesterségesen hozták létre a mocsár lecsapolása érdekében valamikor. Itt általában több volt a hal, mint a főágban, vagy legalább is, könnyebb volt megfogni őket. Nem csak hal, hanem az egyéb élőlények fajtáinak sokasága lakta ezt a szívemhez oly közeli területet. Óriásira nőtt fekete páncélú csiborok, vízi patkányok, vízisiklók, piócák, vízipókok éltek többek között a vízben. Ezt a szakaszt piócásnak hívtuk. Körülötte a mocsaras réten, melyet zsombékosnak neveztük, vadkacsák fészkeltek a vízből kidudorodó, néha akár két-három méter átmérőjű zsombékok közepén. Rájuk is vadásztam, noha csekélyke eredménnyel.

Gyönyörű látvány volt, mikor a kacsamama a kiskacsákkal kalandozott a zsombékok között. Hiába voltak még picikék a kacsák, mégsem tudtam fogni belőlük egyet sem. Ha valamelyikhez közel kerültem, az, lebukott a víz alá, és ha elég türelmes voltam, vagy tíz méterrel odébb megláthattam ismét őket. Egyszer viszont sikerült fognom egy kacsa mamát, mikor az a tojásokon ült. Ha nagyon lassan és csöndben közelítettem a zsombékhoz, a kacsák némelyike egészen közelre engedett magához. Minden fészeknek legalább két bejárata volt, így könnyen menekülőre tudták fogni, ha közelítettem. Egyébként, nagyon nehezen lehetett megtalálni őket, mert úgy bele tudtak illeszkedni környezetükbe. Volt olyan, hogy karnyújtásnyira volt tőlem a vadkacsa, mégis csak akkor szereztem tudomást róla, mikor már késő volt.

A kacsavadászat titka, hogy nekem kell először észrevennem, és attól kezdve nem szabad ránézni. Lassan, nem zajongva szabad csak megközelíteni. Ha észreveszi, hogy megláttam, már messziről menekülni kezd. Ha a kacsa úgy gondolja, hogy még nem vettem észre, egészen közel enged magához. Ekkor kell hirtelen lecsapni rá.

Legtöbbször tojás volt a zsákmány, de anyukám annak is nagyon örült. Ma már én is másképp látom a dolgot, de akkoriban nem okozott gondot kitekerni a kacsa nyakát. Ez a kacsa finom sültként végezte a pocimban. Kevéske, egészen sötétvörös húsa volt, viszont annál rágósabb. A rajtam levő póló vagy atlétatrikó volt legtöbbször a bevásárló szatyrom, mert abban vittem haza zsákmányaimat.

A halőr, aki ezt a területet is vigyázta, ha meglátott vesszőkosárral vagy a bármivel a kezemben, akárcsak egy bottal is, mindig megállított és figyelmeztetett, hogy mit nem szabad. Természetesen, falra hányt borsó volt számomra minden ilyen intés. Néha meg is fogott halászás közben. Ilyenkor következett a fenyítés. Néha úgy megpofozott, hogy alig tudtam hazamenni. Mivel nagyon figyeltem, így ez csak ritkán fordult elő velem.

Egyszer egyik körutamon, észrevettem, amint egy kecét helyez el a patakmederben. Elbújtam és megvártam, amíg távozik. Kiszedtem a varsát a vízből, és elvittem jóval messzebbre, és én is hasonlóan helyeztem el a patakban.

Örömöm nagy volt, mivel a bosszún túl még a biztos halfogásra is lehetőségem nyílt. Közben az járt az eszemben, mekkora álszent ez a halőr, mert amit nekem tilt, azt ő, százszorosan műveli.

A kece szárnyai teljesen átérték a medret, így a halak mindenképpen a csapdában találták magukat, ha tovább szerettek volna úszni.

Ez már igazi halászat volt.

Válogathattam az értékesebb fajták között és még azokból is a nagyobbakat. Legalább két hétig jártam ide szinte minden nap. Anyám a nagyobb halakat eladta a szomszédoknak, a kisebbeket pedig elkészítette a családnak. Én soha sem ettem halat, mert az egyik kosarazásom alkalmával vagy tíz kilogramm apró keszeget vittem haza. Szüleim egész nap pucolták és lisztbe forgatva megsütötték egy részét. Apám is otthon volt és elégedettségét úgy fejezte ki felém, hogy sokat evett a halból. Nagyon szerette.

A többi hal kint várakozott a kosárban és megbüdösödött.

A pálpusztai sajt, amit apám szintén nagyon szeretett, illatos virág volt ahhoz képest, amit a büdösödő hal áraszt. A pálpusztairól még annyit, hogy egyszer papírba csomagolt sajtot hozott haza és letette az asztalra. Kukacok kezdtek kimászni a papír alól és én szóltam apámnak emiatt. Ő kibontotta a csomagot, én majd elhánytam magam, mert egy hatalmas nyüzsgő kukaccsomó volt benne. Erre apám ennyit mondott:

„ Akkor érett és finom a pálpusztai, ha már le tud mászni az asztalról!”

Három ujjával összenyomkodott valamennyit belőle, és megette. Én elrohantam hazulról.

Olyannyira irritált a büdös hal szaga, hogy nem tudtam abbahagyni a hányást. Emiatt orvoshoz is kellett vinni engem. Az orvos, becsületes nevén Dr. Hercegh Sándor, valamilyen kanalas orvosságot adott, és kis idő múlva már nem volt olyan erős a hányingerem. Ő egy „maszek” orvos volt. Anyám mindig hozzá vitt, ha komolyabb bajom volt, mert csak benne bízott meg. Volt ugyan állami körzeti orvosa is a falunak, de hozzá csak a legritkább esetben mentünk.

Szóval, elég macerás volt a halászat, mert messze volt a házunktól a kece. Egyre ritkábban mentem már ki és egyre több volt benne a döglött hal is. A legutolsó alkalommal körülbelül egy hét után mentem ki a varsához. Szinte teljesen tele volt döglött halakkal, csiborokkal. Volt benne két darab vízi patkány is.

Undorító látvány volt a sok döglött hal, mert némelyiket kikezdték a többiek vagy valamilyen más élőlény. A vízi patkányok viszont gyönyörűek voltak. Kihúztam a kecét a partra és a vízi patkányok látványában gyönyörködtem. Mindkettő a hátsó lábaira ült, fejüket magasra tartották, mellső lábaikat pedig úgy tartották, mintha imádkoznának. Kis tenyerüket összetartva néztek rám, mintha könyörögnének nekem szabadulásukért. Élet és halál ura voltam akkor. Rajtam múlt, élnek-e tovább vagy sem. Sokáig néztem őket, piszkáltam is egy ágdarabbal, de egyáltalán nem voltak agresszívak. Csak imádkoztak és könyörögtek, gyönyörű tekintetükkel.

Végül, a kece hátsó ajtajának kinyitásával, megkegyelmeztem nekik. Egy szempillantás alatt tovább álltak. A varsát otthagytam a parton halastul, és azt hiszem többet már nem is jártam azon a részen halászni.

Szmolka Sándor